wicked games
 
HomeHome  CalendarCalendar  Gy.I.K.Gy.I.K.  KeresésKeresés  TaglistaTaglista  CsoportokCsoportok  RegisztrációRegisztráció  BelépésBelépés  
Belépés
Felhasználónév:
Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszavam!
Ki van itt?
Jelenleg 1 felhasználó van itt :: 0 regisztrált, 0 rejtett és 1 vendég

Nincs

A legtöbb felhasználó (34 fő) Szomb. Okt. 29, 2016 6:34 pm-kor volt itt.
Latest topics
» Fabletown
by Vendég Hétf. Május 01, 2017 1:31 pm

» Marvel-Universe Frpg
by Vendég Szomb. Ápr. 15, 2017 12:16 pm

» Superhero Academy
by Alice Murray Pént. Ápr. 14, 2017 10:46 am

» Partner kereső
by Ashleigh Murray Csüt. Ápr. 13, 2017 8:52 pm

» Avatar foglaló
by Ashleigh Murray Csüt. Ápr. 13, 2017 4:43 pm

» Ashleigh Murray
by Heather Keeser Csüt. Ápr. 13, 2017 3:40 pm

» Asgard
by Vendég Hétf. Ápr. 03, 2017 11:12 am

» Nightmares frpg
by Vendég Hétf. Márc. 27, 2017 6:18 pm

» Liam Sawyer
by Liam Sawyer Vas. Márc. 26, 2017 6:46 pm

» Mavis Riona Hazeldine
by Mavis R. Hazeldine Pént. Márc. 24, 2017 8:09 pm

» Connor;
by Shaw Fairley Pént. Márc. 24, 2017 7:10 pm

» Mrs. Wilder
by Mason Wilder Pént. Márc. 24, 2017 6:59 pm

» Mason.
by Jewel Marano Pént. Márc. 24, 2017 6:44 pm

» Szexi tanárbácsi
by Heather Keeser Pént. Márc. 24, 2017 11:50 am

» Tristan Thorne
by Tristan Thorne Kedd Márc. 21, 2017 8:52 pm

© Credit
Szeretnénk megköszönni mindenkinek a szorgos és kemény munkáját az oldal átalakításával. Dzsininek a csodás diziért, Saya-nak pedig a fenomenális fejlécért. A képek a Google keresőjében mind megtalálhatóak. A leírások, és újítások Jewel és Emmet szellemi tulajdona. Amiben még előfordulhat Dwight ötletei is, melyeket tovább vitt a saját oldalára; Ancients' Haven-re.

Share|



Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down

it's my own design

avatar
Specific
⌲ Foglalkozás :
#stayawayfromme
⌲ Tartózkodási hely :
#kitalálhatod
⌲ Humor :
#javíthatatlan



Tárgy: Lilia Murray Hétf. Jan. 02, 2017 12:31 am

Lilia Ambrosia Murray
A paranoia a hosszú élet titka.

Ambrosia, Lils
tízszerszáz
demigod
Kinek a félisten gyermeke vagyok? Kérdezhetnéd. S, meg is teszed, hisz szorult beléd annyi bátorság és tudni szeretnéd, mert talán hozzám hasonlíthatnád magad. Apollón. Számodra talán a Nap isten ugrik be, aki ragyogóvá teszi az életed. Vagy a költészet, ami elvonja amúgy silány gondolataidat az életedről. Esetleg az a néhány dolog, amit ő testesít meg. Köztük az íjászat és a gyógyítás istenét. Ezt a két dolgot így utoljára csak azért emeltem ki, hogy lásd különcségem okát. Nem alszol el a hosszú és érthetetlen verseimtől, vagy az elkövetkező sorsod se árulom el, mert ezekben igazából annyira nem jeleskedem. A "célba lövés" viszont annál inkább kiemelkedik a gyógyítással együtt. Régebben önvédelemből, mostanra már csak egyfajta hobbiként tekintek az íjászatra, amit szívesen tanítok meg másoknak. Olyan személyeknek akik nem hisznek abban, hogy szorgalomból is meglehet tanulni. Bizonyára jobban érdekel, hogy mi történt a gyógyítással. Mi a helyzet vele? Tudom. Tudod, ez túl bonyolult. Hogy megértsd tisztában kell lenned azzal, Apollónhoz hasonlóan én sem használom akárkin ezt a fajta képességemet. A hátránya az, hogy ha valakit meggyógyítok akkor néhány óráig – megesett már, hogy napokig – legyengülök, nem használhatom újra csak és kizárólag akkor amikor újfent energiára nem kapok. Az öngyógyítás is megy, viszont ennek a lefolyási ideje nagyban függ az esetleges sérülésemtől. Egy horzsolást például semmi perc alatt eltüntetek, viszont a vérző sebbekkel több a galiba mindkét gyógyítási módszernél.
Crystal Reed
Hajadon
heteroromantikus aszexualis
Kezdetben volt a szerelem...
Az élet történései formálnak minket olyanná, amilyenné válnunk kell. A szülök azért vannak, hogy elindítsanak ezen az úton vagy elrettentő példaként szolgáljon a javaslatuk. De nem mondhatják meg, mi legyen a sorsunk, erről magunknak kell döntenünk. Vagy legalábbis azt kell hinnünk, hogy csak mi magunk döntünk ilyesmiről és nem szólhatnak bele még az istenek sem. Félelemmentes érzést kölcsönöz, mintha akármit és akárkit le tudnánk győzni. Ez a szerelem. Ha nem engedelmeskedsz neki, gyötrődsz. Mert csak magadat emészted, ha csak epekedsz a szeretett személy iránt és nem vagy vele. Én szembe akartam nézni a merő valósággal, küzdeni ellene, hogy még azért sem lesz az, amit a szüleim szeretnének. Mindenre kész voltam. Mindenre! Elhagytam a szüleimet csak azért, hogy azzal legyek akit igazán szeretek. Úgy hittem a barátom, a lelki társam, a bajtársam, a szerelmem. Ez volt Evan egy személyben. Amilyen hihetetlen, hogy valaha is létezhetett ilyen ember, az is éppen olyan szürreálisnak hatott amit a saját szemeimmel láttam. Féltem. Legelőször azért, mert túl gyengének és használhatatlannak éreztem magam ahhoz, hogy megvédhessem magam. Az élet akármelyik pillanatban véget érthetett és örök feledésbe merülhetett volna a szerelmünk, ha akkor az a halott ember valamilyen módon újjá nem éled. Viszont nem ellenünk, hanem velünk volt. Azt a férfit támadta meg aki tört szegezett a nyakamhoz. Mi történt utána? Megijedtem. Az elmém akkor még képtelen volt értelmezni azt amit látok, nem áldásként hanem fenyegetésként fogtam fel azt amire Evan képes. Már nem tudtam csodaként tekinteni rá. Végső soron mi garantálhatta, hogy nem fordul ellenem és nem használja rajtam, ha nagyon feldühítem? Azt gondoltam képes mindenkit, beleértve az élőket is irányítani, de csak azért próbálkozik a már halottakon, hogy ne ijesszen rám. Pedig ennek határozottan az ellenkezője történt. Egy csöppnyi merszem sem volt, hogy mellette maradjak, ezért azt mondtam képtelen vagyok vele lenni és visszamegyek a szüleimhez. Ez tűnt akkor a leghelyesebb döntésnek és most így visszagondolva talán a legrosszabb amit valaha tehettem. Hiszen ő teljesen bízott bennem, a támaszát látta bennem, aki minden bajban és jóban vele van. Én viszont kudarcot vallottam és inkább a vak szűklátókörűséget választottam, amit a szüleim elvártak tőlem. Mégis tagadhatatlanul hiányzott, egyfelől hibásnak éreztem magam, mert ha kettőnk közül tisztábban gondolkodok akkor a szüleink se fordulnak ellenünk. Az a személy viszont, aki tisztán lát és a szülei akaratát választja a sajátja helyett, nem én voltam. Másfelől, ha ez nincs, akkor nem jövök rá az igazságra önmagammal kapcsolatban is. Nem Evan a szörny, hanem én. Csakis egyedül és megmásíthatatlanul: ÉN.

Azt követte az erő... 
Egy testvér. Nevezzük nevén a beteget, a bátyám. Hajthatatlanságának és vadászi tehetségének köszönhetően képtelen volt lemondani egy vadkanról. A vadászaton ugyanis ő akart a legnépszerűbb lenni, a nap hőse, ha úgy tetszik. Ezért elszántan üldözte az állatot, erdőn, mezőn és még patakon is át. Miután sikerült sokadjára megsebesíteni azt, úgy hitte van számára remény, hogy most abban a pillanatban végleg leszámolhat a vadkannal. De nem így történt. Részleteket azóta se tudok, nem voltam ott, nem szívesen beszél erről, annyi viszont szent, hogy az állat majdhogynem halálosan megsebesítette őt valahogy. Azt kérte ne firtassam a dolgot, mert úgyse árulná el és én azóta szóvá se tettem. Ő sem beszélt róla. Remélhetőleg. Csakhogy a galiba itt kezdődik, innen indul el minden. A vadásztársai hozták haza, fél lábbal már ott állt a Sztüx folyónál és a révészre várt, pontosabban arra, hogy szégyenében meghaljon. Én viszont még képtelen voltam elengedni őt, még egy személy kényszeres elfeledését nem tudtam elfogadni. Ott feküdt az ágyában, úgy abban a szerencsétlen helyzetben ahogy hagyták őt. Haldoklott. Hiába hitte azt, hogy erős és legyőzhetetlen s, akár megöregedhet, mert tévedett. Csak úgy, mint én. Az én tévedésem viszont nem ő volt. Nem a bátyám. Hanem a szűklátókörűség. A félelem, ami irányít. Viszont egyszer ennek is véget kellett érnie. Nem félhettem örökre. Akkor ott abban a percben tenni akartam valamit azért, hogy a bátyám   Ariszteidész életben maradjon. Az ágya mellé térdeltem, valami azt súgta hajoljak a szíve fölé és bizonyosodjak meg arról, még életben van-e. Alig észlelhetően, de még dobbantott a szíve. Mert inkább nevezném annak, mint dobogásnak. Kétségbeesetten sírtam. Újfent az a bizonyos tehetetlenségérzet fogott el, csak most kivételesen nem saját magamra gondoltam, hanem a bátyámra. Ha Ariszteidész meghal végleg a szüleim bábjává válok és árucikként adnak el egy szánalmas férjjelöltnek. Meg kellett gyógyulnia, a sebnek el kellett tűnnie. Akkor még nem tudtam, hogy az érintésem vagy a könnyeim tettek vele csodát. Idővel kiderült, hogy valójában egyik se használt volna, mert nem elég az érintés az igaz akarat nélkül. Tehát az elme ereje és közvetlen érintkezés az illető bőrfelületével. Aminek nem feltétlenül szükséges, hogy az éppen sérült helyen történjen ez, elég ha az illető kezét megfogom. Csakhogy ahhoz, hogy ő újra élhessen nekem is valamilyen árat kellett fizetnem. Az egész úgy hatott, mintha az életerőm átáradna belé s, helyette én gyengülök el. De biztonságban kellett tudnom őt, mert akárhogy is alakul a testvéremre mindig számíthatok. Én kerültem a helyébe, nekem jutott az ágy és neki a biztonságos járkálás. Nem értették mi történt. Én sem. Azt persze viszont még magammal is meg kellett értetnem, hogy nem menthetek meg mindenkit. Ariszteidész volt az első és ennél fogva ahogy az első szerelem meghatározó tényező az életben, úgy az első ilyen eset is. Választ akartam kapni, az anyámtól, apámtól és legfőképpen az egész világtól.

Majd az elfogadás...
Az igazság fájó dolog. Az apám egy cseppet sem szívlelt, azután, hogy kiderült nem vagyok teljesen az ő lánya. Lesújtó hír volt. Még Ariszteidész-nek se engedte meg a velem való társalgást. Nem tartott rá méltónak. Haragudott rám, a létezésemet úgy fogta fel, mint az istenek átkát, amit rá mértek ki tudja milyen büntetés céljából. Én is úgy hittem, miután el nem szöktem tőlük, csak most már teljesen egyedül az éjszaka leple alatt. Nem volt mellettem Evan, mint azelőtt és nem is fogta a kezem, hogy megmondja melyik a szerinte helyes út, hol nem találhatnának ránk. Egyszerűen választ akartam kapni. Ki lehet az aki gúnyt űzhet a létezésemből, aki örömét leli ebben? Dühös voltam és csalódott, de legfőképpen inkább dühös. Legszívesebben pusztítani lett volna kedvem, tombolni. Levezetni valamin a felesleges feszültséget, azt a sok felgyülemlett haragot amit addig magamban fojtottam el. Életemben először úgy hittem, hogy képtelen vagyok visszafogni magam és   kontroll alá vonni minden egyes cselekedetemet. Zúztam. Hogy mit? Egy vakondtúrást. Az volt a lábam előtt, az volt útban, az szúrta a szemem. Hisztéria. Ez volt a baj. Minden nő betegsége. Nagy csoda lett volna, ha egy nap nem üti fel a fejét bennem is. Átkozottnak éreztem magam. Annak a szörnynek akit előtte Evan-nek hittem, mert embereket irányít...valahogyan. Most én voltam az ő helyében, de nem voltam képes elfogadni ezt a fajta másságot. Hiszen nekem csak az egyszerű halandó életemre lett volna szükségem és semmi többre. Búslakodtam. Azt hittem semmi remény nem maradt már amikor egyszer csak eljött a pirkadat. Egyfajta megnyugvást hozott a felragyogó fény a sötétségben. Eddig nem figyeltem rá, mert nem érdekelt, nem fektettem neki nagy jelentőséget, pedig itt volt minden egyes nap az orrom előtt. Most biztos arra vagy kíváncsi, hogy találkoztam-e az igazi apámmal. Hogy azon kevesek közé tartozom-e akiket az isteni szülője legalább szóra méltatott vagy a szerencsétlenek táborát erősítem, akik csak szimplán tudják ki is az? Nem akarom az orrod alá kötni, esetleg megbántani vagy megnevettetni amiért én szerencsés vagy szerencsétlen voltam. Mindenesetre akárhogyan történt, a lényeg, hogy lenyugtatott. Értelmet nyert minden értelmetlenség a fejemben és a kép összeállt. Ettől függetlenül azonban nem volt bátorságom megkeresni Evan-t, nem láttam értelmét. Ezért úgy döntöttem, hogy megpróbálok túl lépni rajta. Azt tenni amit szerintem a leghelyesebb és abban nem szerepeltek a halandó szüleim és a bátyám sem. Bármilyen fontos is volt a megmentése, pusztán csak az eszköz volt, hogy rájöjjek több van bennem, mint hinném. Ebből kifolyólag el kell fogadnom magam úgy ahogy vagyok, mert ezen már aligha lehetne bármit is változtatni.

Végezetül a feledés(?)
Boríts fátylat a múltra, mélyen nézz szembe a jövőddel! Akárki tanácsolt is valaha ilyesmit, az az illető biztos, hogy nem komplett és nem ismeri a világban létező rosszat. Végül is mindegy. Hiszen akarva akaratlanul megfogadtam a tanácsát. Az évtizedek, évszázadok megtanítottak arra, hogy úgymond elnőjem a félelmet, ami bennem lakozott. A szokatlan és új dolgok nem mindig rejtenek veszélyt. Hogy ez kiderüljön merésznek és bátornak kell lenni. Már nem vagyok borúlátó, nem esek kétségbe ha szó szerint pofára esek és a földről kell összeszednem magam. Egyszerűen csak élem a jelentéktelenül hosszú életem. Akitől lehetett elidegenedtem, mert attól tartottam ha megbarátkozom az illetővel és egyszerűen csak meghal, akkor nem biztos, hogy az elvesztését elfogadnám. Ezért fájt az, hogy valahányszor nemet kellett mondanom azoknak akik belém szerettek ki tudja miféle erő által vezérelve. Persze én is voltam szerelmes, nem egyszer szerettem volna ha valaki úgy szeret engem, ahogyan én szeretem őt, de sosem találtam viszonzásra. A legtöbb esetben ugyanis az illőtök ostobának néztek, akit nyugodtan ki lehet használni, mert úgyis olyan kihasználható ábrázatom van, aki hagyja magát. Holott dehogy. A reménytelen szerelem véleményem szerint egyfajta örökség apámtól, amivel minden tizedik gyerekét áldhatja meg és én pont ebbe a sorsba csöppentem. Az imént csak tréfáltam, mármint ami az efféle áldást jelenti. Remélem nem tesz ilyen kegyetlenséget. Végtére is, ez az egész az én döntésem. Mindig olyanokba szerettem bele akikbe nem kellett volna és mindig olyanok szerettek belém, akiknek nem kellett volna. Ilyen egyszerű az egész. Nem hiszem, hogy ezen van mit tovább magyarázni. Van szívem, méghozzá érző, de nem akkor és abban a pillanatban működik jól, amikor egyesek szerint kellene. Hogy vak vagyok és önző s, csak magamra gondolok. De ez nem igaz. Nem magamért lettem ápolónő vagy másodállásban íjász oktató, hanem azért mert igenis érdekel a világ. Az ami körülöttem történik és hajlandó vagyok új embereket megismerni, viszont sose engedném túl közel őket magamhoz. Mi célból? Hogy megszeressenek és ezáltal még inkább nagyobb legyen az űr amit magam után hagyok, ha esetleg el kell mennem a soha nem múló korom miatt? Persze hazugság lenne azt mondani, hogy nem szeretem, ha esetleg valaki megkedvel és nem látja az igazi lényem, nem esik kétségbe az igazság súlya alatt. Ha elhiszi, hogy én is egyszerű halandó vagyok. Ez megnyugtat. Persze találkoztam már nem egyszer hozzám hasonlóval. Itt most nem feltétlenül gondolok Apollón gyermekeire, hanem másokéra. Például Árész egyik fiára, aki annyira akadékos volt, hogy azt hittem képes lennék megfojtani egy kanál vízben. Ez viszont már nem lényeges, csak az számít, hogy vele is, mint a többi jelentkezővel megértettem amit a férfi fejében elképzel, az ott marad és ne merészelje a világra bocsátani, mert úgysem fog összejönni.

maradjunk a Kiwinél || 21 és háromnegyed || 8 év || -
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése

Vendég
it's my own design


Vendég



Tárgy: Re: Lilia Murray Hétf. Jan. 02, 2017 11:04 pm

Elfogadva!
do not enter this game if you're under 18

Lils! cuki vagyok
Mondták már neked, hogy mennyire ízesen és szépen fogalmazol? Ha nem, akkor én most mondom, ha igen, akkor ráerősítek. Magával ragadó ahogy írsz, kíváncsian faltam minden sorodat a kezdetektől a végéig. Tetszik, milyen képességet választottál magadnak, olvasva az egész lapodat, azt kell mondjam, hogy ezt is sikerült telibe találnod. Merthogy engem is sikerült a történeteddel.  csillogószemek  
Nagyon tetszik, hogy különböző fázisokra bontottad életed fontosabb és meghatározóbb részeit, igazán izgalmas volt megismerni a karakter lelki világát, "megélni" mindazt, amin átment, valamint végignézni a fejlődését. Szép munka! cukorborsó
Nem is húzom tovább a szót, úgy tudom már nagyon várnak téged. Irány foglalózni, aztán játszani!  puszika
Vissza az elejére Go down

Lilia Murray

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Wicked World :: Character creation :: Elfogadott karakterek :: Demigod-