wicked games
 
HomeHome  CalendarCalendar  Gy.I.K.Gy.I.K.  KeresésKeresés  TaglistaTaglista  CsoportokCsoportok  RegisztrációRegisztráció  BelépésBelépés  
Belépés
Felhasználónév:
Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszavam!
Ki van itt?
Jelenleg 2 felhasználó van itt :: 0 regisztrált, 0 rejtett és 2 vendég

Nincs

A legtöbb felhasználó (34 fő) Szomb. Okt. 29, 2016 6:34 pm-kor volt itt.
Latest topics
» Fabletown
by Vendég Hétf. Május 01, 2017 1:31 pm

» Marvel-Universe Frpg
by Vendég Szomb. Ápr. 15, 2017 12:16 pm

» Superhero Academy
by Alice Murray Pént. Ápr. 14, 2017 10:46 am

» Partner kereső
by Ashleigh Murray Csüt. Ápr. 13, 2017 8:52 pm

» Avatar foglaló
by Ashleigh Murray Csüt. Ápr. 13, 2017 4:43 pm

» Ashleigh Murray
by Heather Keeser Csüt. Ápr. 13, 2017 3:40 pm

» Asgard
by Vendég Hétf. Ápr. 03, 2017 11:12 am

» Nightmares frpg
by Vendég Hétf. Márc. 27, 2017 6:18 pm

» Liam Sawyer
by Liam Sawyer Vas. Márc. 26, 2017 6:46 pm

» Mavis Riona Hazeldine
by Mavis R. Hazeldine Pént. Márc. 24, 2017 8:09 pm

» Connor;
by Shaw Fairley Pént. Márc. 24, 2017 7:10 pm

» Mrs. Wilder
by Mason Wilder Pént. Márc. 24, 2017 6:59 pm

» Mason.
by Jewel Marano Pént. Márc. 24, 2017 6:44 pm

» Szexi tanárbácsi
by Heather Keeser Pént. Márc. 24, 2017 11:50 am

» Tristan Thorne
by Tristan Thorne Kedd Márc. 21, 2017 8:52 pm

© Credit
Szeretnénk megköszönni mindenkinek a szorgos és kemény munkáját az oldal átalakításával. Dzsininek a csodás diziért, Saya-nak pedig a fenomenális fejlécért. A képek a Google keresőjében mind megtalálhatóak. A leírások, és újítások Jewel és Emmet szellemi tulajdona. Amiben még előfordulhat Dwight ötletei is, melyeket tovább vitt a saját oldalára; Ancients' Haven-re.

Share|



Devil may care



Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down

Vendég
it's my own design


Vendég



Tárgy: Devil may care Szomb. Dec. 10, 2016 6:32 pm


Cal & Dave
Devil May Care
Az utóbbi hetekben az elintézni való ügyeim, hogy finoman fogalmazzak, úgy döntöttek, kamikaze akcióba lendülnek, mielőtt még megoldhattam volna őket. A balszerencse jó messzire el szokott kerülni, az ilyesmi csak a nyomorult halandókat érinti, mégis, mintha felültettek volna valami kibaszott hullámvasútra, amelynek épp a függőleges lejtő szakaszán kell nyeregben maradnom. Először a múzsám lépett olajra, még azelőtt, hogy kiiktatott volna egy rendkívül kellemetlen ellenfelemet a Pokolban, aztán megjelent Dilinyós és összeturmixolta az agyamat, mintegy utó igazítva rajta a saját szájíze szerint, Azazel felbukkanására meg inkább nem is akarok gondolni. Ennyi trágya már rég nem szakadt a nyakamba, ezért is döntöttem végül úgy, hogy kiveszek egy-két hét szabadságot az alvilág kellemes, bőrperzselő pusztáin, hol az elkárhozásra szánt lelkeket nem éppen csinos cicababák legyezgetik pálmafalevéllel, s kínálgatják őket Tequilával, hanem a hozzám hasonló, jótékony lények pörkölgetnek alájuk, nehogy még megfázzanak.
Mit mondhatnék, mindig is örömömet leltem a formálásukban, s míg idefent kimondottan a sötét kátrányban forgó szellemeket keresem, önzetlen kínálva útmutatásomat számukra a Pokol Kapuja felé, addig odalent nagyobb szórakozásomat gyakorlom az ártatlanok megtörésében. Az is mintha ízesebb volna, mióta egy angyalt is sikeredett bűnbe csábítanom, noha az ár sokkalta nagyobb volt, mint megérte volna.
Egy szó, mint száz, a gyámoltalan lelkek átsegítése a kárhozat élvezettel és lehetőségekkel teli vidékére segített megszilárdulni, mert hiába fáj kimondani, a sorozatos kudarcok egyet jelentettek a puhányságommal. Elég belegondolni; az esetek többségében egy csinos kés a szívbe megoldotta volna a bonyodalmakat, de nem, nekiálltam szarakodni, önhitten gondolva, csupán játszok és a magam szakállára alakítom az eseményeket. Na igen, egy időre hanyagolni fogom a kétélű mókát, mert úgy fest, könnyedén bele tudok lendülni a lényemmel ellentétes szerepekbe is.
- Köszi sziviii, ez volt az uccsó sör, a barátommal nemsokára indulunk. Taccs részegre itta magát - horkanok fel, bár meg kell valljam, én sem leledzek szebb állapotban. Példának okáért már azt sem tudnám megmondani, mikor keveredtem a tánctérre, kezemben egy üveg jóféle itallal, oldalamon pedig a kiiktatásra szánt démonnal. Bizony, nem hiába süttettem a seggemet az alagsorban, újdonsült lelkesedésemen felbuzdulva úgy döntöttem, folytatom a lassan már hónapok óta tartó tisztítóakciómat.
Néhány kis ostobával kezdődött az egész, akik persze semmit nem értettek még a Pokol hierarchiájából, na meg a szigorból, így a fejükbe vették, hogy ők majd jól bemutatnak a nagykutyáknak, és felfrissítik a világnézetet odalent. Nos, a diszkréciójuk annyira sikeres volt, hogy az első hét után kiiktatásra kerültek, mégis, az ötlet valahogy elkezdett burjánzani a háborgó, szegény kis elnyomásban élő démonkák között, és odáig fajult mindez, hogy többek között nekem is hajkurásznom kell őket. Ahhoz képest, hogy már egy magán hekus is a nyomomra akadt, és egy idő után roppant unalmassá vált a kivégzésük, most kimondott lelkesedéssel vágtam neki a feladatnak, amíg áldozatom elém nem tolta az első pohár whiskyt, majd a másodikat, aztán így követték egymást a különböző italok. Legalább lesz kihívás a kinyírásában, mondjuk, ha rajtam múlna, inkább odadobnám a pultos cicának, aki már az este kezdete óta szemezget vele, aztán én is fognék magamnak valami, a nyolcas szintet legalább megütő pipit, hogy mindenki jó- Na nem, már megint kezdem…
- Na, gyere Casanova, tu-tudok egy jó helyet. Formás seggek mindenütt, majd meglátod, jó lesz - paskolgatom meg a hátát, látva, kissé bánja az itteni lehetőségek elhagyását. Mindazonáltal nem hagyom sokat vívódni, az utolsó korty sört is letudva a torkomon, kisétálok vele a helyről. Az üveget barátian az ajtó melletti bokorba hajítom, majd kiélvezve a hűs levegő józanító hatását, eltöprengek azon, hogy mégis hol a szarban vagyunk. Igen, azt hiszem, ha a gettóba akarok menni, az jobbra lesz… Ez egyáltalán még New York?
- Erre, ne arra - morranok rá - realizálva, önkényesen határozott az útirányunkról -, legalábbis én kimondottan határozottnak és ellentmondást nem tűrőnek igyekeztem formálni a hangomat, de amennyire fel tudom fogni a fülemben visszhangzó szavaimat, szerintem inkább egy alkoholista csavargó szintjét ütöttem meg, akin most ütött ki az egész napi piálás. Ettől függetlenül démon barátom hallgat rám, és az enyémhez hasonló, roppant mód magabiztos lépteivel elindul velem az egyik kihalt utca irányába.
- Tudod, haver… A lenti begyöpösödött, világmegváltó terveket szövögető seggeknek is így kellene sz-szórakozniuk - kezdek bele az értelmes eszmefuttatásomba, s mivel én sem vagyok biztos abban, hogy nem tévedünk el, az első sikátorszerű képződménynél lefordulok vele, remélve, nézőközönségünk nem fog akadni. - De hát ilyenek, és nekem az ő szarjaikra megy az időm - közlöm, remélve, nyúzott stílusom kellőképpen leköti, amíg szabad kezemmel előhúzom a nadrágövem biztonságába rejtett, hang-tompított pisztolyomat. Úgy fest, mindegy lenne neki, hogy beszélek-e, vagy sem, mert amiképpen eleresztem, s megtorpanok, ő nyugodalmasan ballag tovább, egyet horkantva csupán, jelezve, hogy szedhetném a hátsómat.
Könnyű lenne fejbe lőni, aztán megkóstoltatni a szívével az angyalpengéből buherált késemet, sőt, rögtön a bökővel kellene mennem, de a múltkoriak után nem engedhetem meg magamnak ezt a luxust. Vissza kell találnom a kíméletlen, mások szenvedéséből erőt merítő énemhez, és bizony ő fog hozzá nekem asszisztálni.
Mit sem törődve tehát a benne lakozó emberrel, pontosabban a testtel, amelyet tulajdonosának óhaja nélkül szállt meg, hátba lövöm ivócimborámat, aki mint egy jó szobor, szinte azonnal megdermed. Nem halt meg, éppen csak lebénult a golyóba vésett ördögcsapdának hála. A pisztolyra nem lévén már szükségem, visszahelyezem méltó helyére, majd a démon elé lépdelek, hogy szembesülhessek kétségektől és aggodalomtól torzult ábrázatával. Ha ő így néz rám, vajon a megszálltja mit érezhet?
- Bocsi pajti, ezt te basztad el… Ráadásul hulla részeg vagyok - mosolyodok el, kezdve érezni a bensőmben ébredező sötétséget. Úgy tűnik, ehhez sosem kell több néhány csepp vérnél, és amannak fémes aromájánál. - szóval meglehet, h-hogy néha mellé fogok célozni - húzom elő a késemet, s mintha csak egy disznó zsírját méregetném, barátian belevágom a hegyét az amúgy nem különbül testes alak combjába. Beszélni nem igazán tud, legfeljebb artikulálatlan szavakat formálni, fájdalmas nyüsszenése viszont minden további nélkül előtör torka legmélyéről.
Ohh, hogy is felejthettem el, hogy ez ennyire jó mulatság?

Szószám: 963 | I'm back


A hozzászólást Dave Henderson összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Hétf. Jan. 16, 2017 12:59 pm-kor.
Vissza az elejére Go down

Vendég
it's my own design


Vendég



Tárgy: Re: Devil may care Szer. Dec. 14, 2016 11:41 pm


Egy hónap telt majdnem el, hogy a Földön utoljára jártam. Szabályszegésem ki nem derült, büntetést se kaptam, száműzetésbe önként vetettem magam. Saját szememmel szerettem volna látni, megkapta–e a megváltást a megmentett lélek, vagy minden igyekezetünk hiábavalónak bizonyult, s kárhozatban enyészett el így is. Egyszerűbb lett volna rátalálnom, ha segítséget kérek, megfelelő indokot kitermelnem nem sikerült, okot arra kitalálni képtelen voltam, miért érdekel olyasvalaki sorsa ennyire, kivel elméletileg nem is találkozhattam volna, egyszerűbb, s biztonságosabb volt hát saját kezembe venni az irányítást, egyedül meglelni kérdésemre a választ. Hosszú életem még előttem álló hónapjaiból ezen az oltáron feláldozni párat nem tűnt nagy áldozatnak kezdetben se, azok után pedig, hogy megtaláltam, mit kerestem, különösen nem. Megkönnyebbült elégedettséggel, büszke boldogsággal töltött el a tény, helyesen cselekedtünk, kockázatunk hiábavaló nem volt. A kárhozatra ítélt lélek ártatlan volt valóban, nem érdemelt volna elképzelhetetlen nagyságú, véget addig nem érő kínt, míg az egykori embernek írmagja se marad, míg nem őriz majd mást, csak emlékét a fájdalomnak, s színtiszta, pusztító, vérszomjjal kiegészült haragot.
Tele frissen szerzett reménnyel, újult lelkesedéssel, erővel tértem az emberek közé vissza ezután, belevetve magam ismételten megszokott feladataimba, mik külső szemlélőnek talán unalmasnak hathatnak, pedig valójában újabb és újabb nehézségeket gördítenek elém, fenntartva érdeklődésem minduntalan. Hittem ezt legalábbis változatlanul sokáig, most mégis kacsintgatok a gondolattal, kitépem összes hajszálamat, csakhogy történjen valami végre. Fél órával ezelőtt védencem is hátrahagytam inkább, rossz úgyse történhet vele barátja lakásán, kétes érzelmi válságba se keveredhet, s felfedezőútra indultam a közeli, több izgalommal kecsegtető, koszosabb, sötétebb környékre, itt is ugyanolyan csend és nyugalom fogadott azonban, mint bárhol máshol, mintha különös, számomra eddig ismeretlen, maradjunk otthon és lógassuk lábunk napot tartanának mindannyian. Kitartásomra, pozitív hozzáállásomra hosszú életem folyamán végig büszke voltam, ezúttal engem is megkörnyékez a reménytelenség. Meg is hozom már szinte azon döntésemet, visszamegyek inkább védencemhez, feladva, lesz ma bármi érdekesben részem, mikor fojtott hangra, tompa puffanásra leszek figyelmes. Mindez nem jelent még semmit igazán, mégis egyből arrafelé indulok, bőszen reménykedve, nem csak egy eltévelyedett kutya, vagy éhes macska okozta a zajokat.
Érdeklődőn torpanok meg az utca bejáratánál, megbújva egy szagló kuka mögött. Közbeavatkozni egyelőre nem áll szándékomba, türelmesen várni tervezek, legalább míg rájövök, mi is folyik itt tulajdonképpen, de az elém terülő látvány szinte rögvest jövőbeli cselekedeteim átgondolására késztet.
Mit művelsz? – minden eddig, óvatosságra hajazó gondolat kiröppen fejemből az indokolatlan erőszak láttán. Sebesen indulok meg a percekkel ezelőtt kiszúrt két alak felé, habozás nélkül kapva el az ismerősebb, agresszívebb fél kést tartó csuklóját, mielőtt ismételten kárt tehetne a porhüvelyben. Érzem az abból felém áradó energiát, mi egyértelművé teszi, démon lakozik benne, ezt se látom elegendő oknak ahhoz, amit Dave csinál, különösen azt figyelembe véve, áldozata moccanni se képes, nemhogy harcolni, védekezni.
Bűzlesz. Miért van olyan szagod, mint egy sörfőzdének? – ártatlanul kíváncsi pillantásom vetem rá, a levegőt legyezve orrom előtt, meg is feledkezve egy röpke kis pillanatra arról, épp valami igazán rossz bekövetkeztét megakadályozandó léptem közbe. – Mindegy is. Nem tudom, mit követett el a démon ellened, de bármi is legyen az, nincs jogod ezért végezni az ártatlan megszállttal is, főleg, hogy lehetőséged van másképp cselekedni – megértem tökéletesen, vannak pillanatok, mikor nincs mit tenni, a halandó halála szükséges rossz, a jóval járó veszteség, ezúttal azonban szó sincs erről, nem vagyok hát hajlandó végignézni egy ártatlan szenvedését.
Ki kell űznöd belőle és igaz ugyan, hogy a démont így megölni nem tudod, de ez még mindig a kisebb rossz, mint a vérontás, főleg ilyen kegyetlen módon – az áldozatra siklik pillantásom, s ott is marad egy rövid időre, a mellettem álló férfira ezután lesek csak fel, bőszen reménykedve abban, valamily csoda folytán ezúttal lehülyézésem helyett belátja inkább, igazam van.


Vissza az elejére Go down

Vendég
it's my own design


Vendég



Tárgy: Re: Devil may care Pént. Dec. 16, 2016 2:11 pm


Cal & Dave
Devil May Care
A heteket felölelő kiruccanásom a Pokolba sok mindent elfeledtetett velem, többek között a frusztráló érzést, mely az utóbbi időkben ficánkolt a mellkasomban egy settenkedő tollasnak köszönhetően. Meg sem fordult volna a fejemben, hogy egyhamar látni fogom azt a bamba ábrázolmányát, tulajdonképpen reméltem, önkéntes száműzetésem nyomán ha nem is teljes egészében, de elhiszi, visszavonulót fújtam huszadrangú fenyegetéseinek oltárán. Ennek fényében egy egészen rövid pillanatra, a másodperc tört részére nem is kapok szikrát hangjának felcsendülésére, persze, azért hosszan nem tökölök a megilletődöttséggel, ha nem lennék ennyire szétcsapva, vélhetően fel sem sejlett volna bennem a bizonytalanság érzete.
- Nézzenek oda! Nab- - próbálom, mégsem tudom elnyomni magamban a felbukkanása okozta kisebb, gunyoros nevetést, mielőtt kiejteném a puccosabbik nevét. - Nabilac, az Úúúr angyala! Hiányoztam? - tárom ki a karjaimat teátrálisan - igyekezve hangszínemet is ennek megfelelően alakítani -, utóbbi kérdésemet máskülönben sejtelmes mosollyal, és fejem enyhe biccentésével fűszerezve meg a kekeckedés érdekében, miként látómezőmbe érkezik a patyolat létforma. Általában véve jól látok a sötétben, kissé nevetséges is volna, ha az éjszaka teremtményei épp akkora vakegérként tapogatóznának a feketeségben, mint a halandók, de a toxikus állapothoz közeledve már cseppet sem funkcionálnak az elvárható mód érzékeim, így őméltóságát is csak a kellő távolból rekognizálom teljes bizonyossággal. - Ugye jól emlékszem, nem szereted annyira ezt a nevet? Csak mert… - halkulok el, enyhén közelebb hajolva hozzá, mintha vajmi fontos, és kizárólag kettőnket érintő titkot akarnék vele megosztani. - Csak mert akkor így foglak hívni - vigyorodok el önelégülten, olyan mértékű aljasságnak tudva be ötletemet, amelyet még Lucifer is megirigyelne. Végtére is ez a minimum, amiért közbeavatkozott egy fontos elintéznivalómba, és még a csuklómat is úgy szorongatja, mintha valakinek az élete múlna rajta. Hehe…
- Na de Nab, hát szabad így köszönteni egy barátot? - vonom meg az egyik szemöldökömet, enyhén hátrahőkölve a körülöttem lengedező illatfelhőt illető megjegyzésére, persze hamar visszanyerem magabiztosságomat, s szabad kezemet szeretőn az arcára simítom, remélve, benne is hasonló emlékeket idéz mozzanatom, mint bennem. Kicsit hiányzik róla az a vágás, meg a temérdek vér, talán ma még lesz alkalmam pótolni ezt is. - Neem, nem mindegy. Ez nagyon is fontos kérdés, mert képzeld… Hehh, ezt a fordulatot - horkanok fel, széles vigyorral billegtetve ide-oda a fejemet, amint felgöngyölítem magamban a nem olyan rég esett kocsmai emlékeket. - Bla bla bla, na figyelj, szóval adott ez a démon, akit ki kell nyírnom, és most miatta vagyok ilyen rohadtul piás - csippentem meg az arcát, amit meg is huzigálok, épp, mint amiképpen a vén nagyik szokták művelni a drágalátos unokáikkal, az leszámítva, én cseppet sem finomkodok. Utána viszont eleresztem a pofázmányát, mert elég nehéz egyszerre foglalkozni a beszéddel, és még őt is nyomorgatni. - Mondd meg, hát nem udvarias tőle, hogy meghívta pár söröcskére a kivégzőjét? - teszem fel a kérdést egy ismételt, beteges vigyor kíséretében, s csak eztán realizálódnak bennem Caliban nevetséges figyelmeztetései.
Néhány kínos pillanat erejéig nem teszek mást, csupán az arcát fixírozom, aztán újabb mosolyt ölelve magamhoz, megint kereplésre bocsájtom a nyelvemet.
- Hát ne legyél már ilyen hülye, Cal… - csóválom meg a fejemet. - Először is majd’ megszakad a szívem, de leszarom a parancsolgatásodat. Talán, ha szépen kérnél, még megfontolnám, viszont ezt… khm… - állok meg egy másodpercre, visszaűzve a mélybe egy hangzatos nyeléssel gyomrom előtörekedni óhajtó tartalmát. - Szóval ezt már elcseszted, angyalkám. Aztán meg, inkább nem kockáztatnám, hogy a kiűzés közepette magamat is megszabadítsam a testemtől, vagy felrobbanjon az agyam, vagy mit tudom én - fintorodok el, nyűglődő ábrázattal tudatva vele, tök mindegy, mi az ok, ilyen baromságot eszem ágában sem lenne művelni. - Méltányolnám, ha te sem kezdenél el latinul csicseregni, mert elkenem a szádat - fenyegetem meg roppant mód elegánsan, néha-néha megtántorodva, mert őszintén? Rohadtul nehéz egy helyben ácsorogni, amikor minden más forog körülöttem.
- Amúgy meg felsőbb, vagy éppen alsóbb, kinek mi, utasítás a megölése. Ráadásul… - lépek közelebb a tollashoz - amennyiben van még erre lehetőség -, hogy végkép leromboljam a kettőnk közötti személyes tér fogalmát. - Tudja, hogy angyal vagy, azzal fogja kezdeni odalent, hogy szétkürtölje, veled cimbizek, és bármennyire is megható volt az utóbbi összedolgozásunk, nincs kedvem megdögleni a két szép szemedért - somolygok rá angyalian, mielőtt összeszedném arcvonásaimat egy szigorral telt, fenyegetéstől szikrázó pillantáshoz. - Tehát engedd el a csuklómat, vagy eltöröm azt a bájos, patyolat mancsodat - sziszegem a fogaim között, erőteljesebben szorítva késem markolatát, hogy ujjai alatt jól érezze a megfeszülő izmokban, inakban türelmetlenkedő haragvást.


Szószám: 725 | I'm back
Vissza az elejére Go down

Vendég
it's my own design


Vendég



Tárgy: Re: Devil may care Hétf. Dec. 19, 2016 1:51 pm


Egyáltalán nem – fejem rázom hevesen, őszinteséget sugározva a világba minden pórusomon át. Hiányát nem éreztem, mióta elváltak útjaink, s nem csak azért, mert kapcsolatunk – lehet ezt egyáltalán annak nevezni? – egyetlen másodpercig se volt olyan jellegű, mi indokolna ilyesféle érzelmet, hanem mert a Mennyben eltöltött idő intenzív kutatással telt, szabadság annyi nem hullt ölembe, hogy lehetőségem lett volna elmerengni bármi ilyenen. Nehéz kiigazodni rajta bár, s viselkedése most különösen zavaros, szinte biztos vagyok abban, kérdésére választ kapni nem is akart igazán.  – Nem értem, miért jelentene számodra kielégülést, hogy kevésbé kedvelt nevemen szólítasz, de legyen – homlokom ráncolva, megnyugtató mosollyal méregetem Őt, azon igyekezve, nehogy arcomra kiüljön értetlenséggel kevert borzalmam, melyet nem megszólításom, hanem Dave viselkedése vált ki belőlem. Legutóbbi találkozásunk alkalmával egész más oldalát ismertem meg, a változást pedig hova tenni nem tudom, legalábbis kezdetben. Mélyebb lélegzetvétele, közelebb húzódása elég azonban ahhoz, hogy alkoholpárás leheletét megérezvén lassan kapiskálni kezdjem, a különbség minek a számlájára írható.
Nem értek elég jól a démonokhoz ahhoz, hogy tudjam, milyen módon választanak maguknak barátokat és miként viselkednek velük, de azt biztosan állíthatom, mi nem vagyunk azok – ennélfogva viselkedésemben hiba se lehet, már csak azért se, mert megbántani egy másodpercig se állt szándékomban, puszta megfigyelésre hívtam fel figyelmét azzal, kijelentettem, szaga sokkal közelebb van egy hordó szeszéhez, mint az még normális lenne. Megrezzenek, mikor keze arcomra simul váratlanul, elmélyülnek a ráncok homlokomon, hiszen tettét hova tenni nem tudom, el mégse mozdulok, hagyom, hogy tenyere továbbra is helyén maradjon, kellemesen melengetve bőröm. – Nem hiszem, hogy valóban annyira fontos kérdés lenne – türelmetlenül szusszantok, de hagyom, befejezze mondanivalóját, elárulja, miféle fordulathoz kapcsolódhat az, többet ivott, mint ami az emberek különösen engedékeny társadalmától elfogadott. – Ez rendkívül sajnálatos… lenne, de kételyeim vannak azzal kapcsolatban, hogy valóban képes lett volna akaratod ellenére leitatni – szemöldököm is a magasba szökken, nyomatékot adva értetlenségemnek, majd, amint megbizonyosodtam arról, ennek Dave is tanúja volt, pillantásom áldozata irányába kallódik el. Mostani helyzete csalóka persze, mégis azt gondolom, ha ily könnyedén képes volt mozdulatlanra kárhoztatni a mellettem álló démon, nem rendelkezhet se sok ésszel, se különlegesen nagy erővel. Arcom nyomorgatásával igyekszem nem foglalkozni mindeközben, bármily kellemetlen, fájdalmas legyen is. Tervem mellett alig néhány pillanatig vagyok képes kitartani azonban, s karom máris emelem, hogy elhessegessem csipkelődő ujjait. Szükség erre végül még sincs, magától is elenged, mozdulatom félbe mégse hagyom, ha már idáig eljutottam, befejezem, s egyszerűen csak megdörgölöm megkínzott, talán ki is pirult bőrömet. – Azt tudom, hogy az emberek udvariasságnak veszik, ha valaki itallal kínálja őket, még ha tisztában vannak is lehetséges hátsószándékokkal, de nem vagyok biztos abban, ez az eset beleesik a felvázolt kategóriába. Az mindenesetre elég valószínűnek tűnik, hogy áldozatod nem volt tisztában mostanáig szereped milyenségével – fejem ingatva mély levegőt veszek ismételten. Azt hittem eddig, türelmem kiapadhatatlan forrásból táplálkozik, úgy fest azonban, a bosszankodás könnyedén megülepedik körülöttem. Egészen megkönnyebbülök hát, mikor Dave olyan reakciót lövell felém, mire számítottam már a legelején. Lehülyézésem nem bosszant most fel egyáltalán, legyintek hát csak egy aprót, bízva abban, társalgásunk ezen részletén hamar túllendülhetünk. Szerencsém is van kivételesen, Abahin egyből folytatja is mondandóját tovább. Váratlan, gyanús megakadására apró fintor kúszik arcomra, s ösztönösen hátrébb húzódok néhány centit. Messzebb is mennék talán, de megtenni ezt nem tudom anélkül, hogy elengedném kezét, ezt megtenni hajlandó azonban nem vagyok, túl sok gondot vonna maga után.
Nem próbáltam parancsolni, csak… – elharapom mondatom végül, feladva önmagam megvédésére tett elvetélt kísérletemet. Tulajdonképpen nem álltak utasítástól messze szavaim, bármennyire is nem áll szándékomban azzá tenni őket, s az is igaz persze, nemleges választ nem szívesen fogadnék el. – Ha másképp állok hozzád, eleget tettél volna a kérésnek? – kérdő bizonytalansággal reppentem szemöldökeimet hajvonalam irányába. Hiszékenységem sokszor nem ismer határt, most mégse vagyok biztos abban, nagyobb esélyem lett volna a halandó porhüvelyének békés megmentésére, ha eltérő módon kezdek neki.
Én se vagyok biztos abban, hogy a kiűzés rád nem lenne hatással, ezért, ha akarod, megcsinálom nélküled – kárt persze nem jelentene a világra, ha teste vesztetté válna ő is, egyelőre nem áll szándékomban kimutatni erre irányuló véleményem, hiszen az még számomra is egyértelmű, esélyeim mínuszba fordulnának rögvest. – Ahogy azt említettem az előbb, nem akartam latinul csicseregni, hogy a te szavaiddal éljek, az orrod előtt, bár állapotod figyelembe véve fenyegetésed nem valami hatásos – kritikusan mérem végig ismételten. Nem tudom pontosan ugyan, milyen hatásai vannak a túlzott alkoholfogyasztásnak, az már időszakos megtántorodásaiból is könnyedén kivehető, legyen bármilyen erős is, most képtelen lenne legyűrni engem.
Az alsóbb utasításokat nem szükséges figyelembe vennem – hosszat szusszantva legyintek, ezzel is jelezve, már a puszta feltételezése is zavaró annak, akár csak egy kicsit is érdekel, milyen parancsokat osztogat a démonok ura. – Szerinted mégis kinek a hibája, hogy tudja, angyal vagyok? Te üdvözöltél úgy, hogy egyértelművé váljon ez, márpedig nem hagyhatom, hogy egy ártatlan szenvedjen pusztán emiatt – bár hálás vagyok neki korábbi segítségéért, s utálat, harag se táplálódik irányába bennem, az emberek messzemenőn fontosabbak egy démonnál, nem nézhetem végig egyikük megölését se, hiába okozok ezzel nehézségeket Dave–nek. – Miért próbálod erőszakkal megoldani minden problémád? – mély levegőt véve feszengek egy kicsit, megérezve feszülő izmait ujjaim, tenyerem alatt. Hatásos tette, ez kétségtelen, s mégis, percekig méregetem még gyanakvón, elmerengve, mielőtt a kérésnek eleget téve szabaddá bocsátanám csuklóját. Időt azonban nem hagyok eleget arra neki, hogy hibás feltételezésekben ringatva magát, megfenekeljen elméjében a gondolata annak, engedni fogom, hogy pontot tegyen ügye végére.
Hátrébb húzódok, oldalra lépek, besorolva a két démon közé, amennyire csak lehet. Fegyverem kezembe csúsztatom, könnyedén rámarkolok, majd magam elé emelve kezem, ha hozzám elég közel van, hegyét Dave mellkasának közepére illesztem, meg nem sértve egyelőre vele.
Kérlek, próbáljuk másképp megoldani ezt – izgalomra vágytam ugyan, ide annak reményében kallódtam el, valakivel összetűzésbe keveredhetek, most mégse érzek késztetést arra, ártsak az előttem állónak, különösen, hogy egyértelmű teljesen, nem ez az egyetlen lehetőségem.


Vissza az elejére Go down

Vendég
it's my own design


Vendég



Tárgy: Re: Devil may care Hétf. Dec. 19, 2016 8:20 pm


Cal & Dave
Devil May Care
Szemöldököm diszkrét, leheletnyi emelkedésével fogadom nem várt feleletét, őszinteségből fogant fejrázását is épp egy verbális abúzust átélő dermedt némaságával konstatálom, persze nehéz lenne valóban hatnia arra, ami nem létezik, mint a lelkem, viszont a pimaszsága ezúttal cseppet sem tesz a kedvemre. Meglehet, ez a pár hét kissé elrontott, nagyobb igényemet lelem a tiszteletre és az előttem való meghunyászkodásra, minthogy mindennemű közönnyel viseljem a tollaska kekeckedését.
- Te aztán tudod, hogy kell mások lelkébe taposni - jegyzem meg, megjátszott sértettséggel a hangomban, azonban, hogy ezzel mennyire jutok sikerre, már egészen más kérdés. - Lelkébe - ismétlem el, ugyanis nem merném az életemet tenni rá, korábban nem mondtam-e lepkét a megfelelő kifejezés helyett, na de túl sokáig nem óhajtok a témán lovagolni, bizton veszem, ennél mélyebbre szántó indokokat is felsorakoztat majd angyali cimborám a képe beveréséhez. Mit ne mondjak, nem szűkmarkúskodik, mesterkéltnek ható mosolya nyomán egyhamar viszketni kezd a késemet szorongató tenyerem.
- Akkora egy ünneprontó kis mocsok vagy, remélem tudod. És ne mosolyogj… M-már mondtam, hogy nem tetszik - morgolódok, elhagyatottságában a pillanatokkal korábbi önelégültségemnek és jó kedvemnek, amelyet kicsinyes sértegetése okán nyerhettem magamnak, igaz, elég nehéz sértegetésnek billogozni valamit, ami a legcsekélyebb módon sem rendíti meg az elszenvedőjét. - Már egészen elfelejtettem, micsoda egy citromba harapott pelyheske vagy - forgatom meg a szemeimet, realizálva, képes minden kijelentésemen fogást találni, és csűrni-csavarni rajtuk egyet, hogy a végeredmény a legkevésbé se hasson mulattatónak. - Persze, hogy nem vagyunk azok, a démonok nem barátkoznak senkivel - oktatom ki némi unottsággal fűszerezve hangomat, de végül orcájának simításában, majd nem sokkal később esedékes nyúzásában ismét meglelem életkedvemet, már csak elhallgatnia kellene mindemellé. Nyilván, bennem is ott leledzik a hiba, amiért elismerését várom egy szórakoztató történet nyomán, azok után, a viccből a legkevésbé sem ért, mondjuk újra és újra képes elbizonytalanítani, amikor a következőhöz hasonló, élcelődő megjegyzéseit ontja a képembe.
- Há’ pedig elhiheted, hogy nem ezt terveztem - vonom össze a szemöldökeimet, számmal pedig vékonyka vonalat képezek, amint bosszúval telve egymásnak szorítom ajkaimat. Meggyőződésem, ha képességeim között sorakozna mások agyának kilyuggatása pusztán a szándékot magában hordozó tekintetem folytán, most már bőven füstölögne a nagyokos kobakja, de mivel ilyen varázslatoknak nem vagyok birtokában, jobb híján követem tekintetét az áldozatomra. Meglehet, mozogni szinte egyáltalán nem tud, és szavak formájában sem képes velünk kommunikálni, a szemei azonban lázasan gördülnek jobbra, hol balra, s csupán akkor állapodnak meg, amikor észreveszi tulajdonosuk, mindkettőnk figyelme őrá szegeződik. Az alávaló, gyáva féreg… A képére van írva, hogy az angyalkától várja a megmentést, ami elég röhejes, tudva lévén, mindeddig ő sem kívánta őket a háta közepére.
- Ja, ja… Nyilvánvaló Kapitány - forgatom meg a szemeimet rövides időn belül már nem először, miközben visszasüllyesztem Őrá pillantásomat, szabaddá vállott tenyeremet pedig kényszeredetten törölgetem a nadrágomba, mintha legalábbis kátrányban nyúlkáltam volna eddig. Fogalmam sincs, hogy ez a mozgásmennyiség bizonyul már soknak, vagy éppen a vége láthatatlan szövegelésem, de az a bizonyos róka nem átall megkísérelni feltörekedni torkom mélyéről, s csupán a kitűnő időzítésem, mely elébe megy a kisebb katasztrófának. Be kell látnom, ilyen módszerrel nem szívesen mennék az ellennek, még ha amúgy az ellenkezőjére is sarkall Caliban kényes távolodása.
- Csak mégis megpróbáltál parancsolni. A főnökét még lenyelem, de másét… Ne próbálkozz vele többet - figyelmeztetem, bár hangomból nem igazán tűnik ki a fenyegető él, talán mert nem is olyan fontos. Őt ismerve keresztbe le fogja sajnálni, hogy mit mondtam neki két perccel ezelőtt, szóval falra hányt borsó minden szavam.
- Jaj, most meg ez a hitetlenkedő nézés. Nincs ma türelmem hozzád - nyűglődök, igaz, kényelemérzetem béka feneke alatt randalírozó voltához több köze van az alkohol keltette emelkedett testhőmnek, és egyéb, roppant kellemetlen tünetnek, mint a mérhetetlen szomjúságom, vagy kényszerem, hogy kakasviadal helyett szabadulásom szent pillanatában inkább egy fa tövéhez rohanjak majd könnyíteni magamon. - Ki tudja… Szeretek játszani - vonom meg a vállaimat, mintha ez teljesen egyértelmű volna, pedig legutóbb azt hiszem, hogy épp démon létem teljes sivárságát kívántam elhitetni őméltóságával, s nem a saját szórakoztatásom céljából sűrűn gyakorolt rugalmasságomat. Na mindegy, az esély már elszaladt, nagyon, nagyon messzire.
- Roppant nemes, de fogd kézen a segítségedet, és húzz vele a bánatba, angyalom - tekintek rá, érezve, korábbi türelmetlenségem csupán előfutára volt annak, ami most kezd igazán formát ölteni a bensőmben. Tudom, ez sem lesz több halovány átmenetnél, mielőtt felszínre törne a dühöm, azt viszont nem gondoltam volna, hogy pillanatok alatt képes előhozni belőlem Caliban a legrosszabbat.
- Úgy gondolod? - kérdezek vissza negédesen, még ha arcom egy feszített, apró mosolyon kívül teljes dermedtségben is leledzik. Fejemet enyhén oldalra billentem mindeközben, s noha meg kell hagyni, messze vagyok erőm teljétől, ez a lekicsinylő megjegyzés alaposan fellobbantotta bennem a harci szellemet. Mit sem rühellek a rám tapadó, buta tyúkoknál jobban, mint amikor a képességeimet méltatják, a kifejezés nem éppen pozitív értelmében. - Én azért eltűnődnék, kedves Ca- Nablila, mindegy… - sóhajtok fel csöppet türelmetlenül, révén, nyelvem mindent óhajt, csak azt nem, amit az elmém kíván tőle. - Lehet, hogy éppen ezért most nem leszel olyan mázlista, mint legutóbb. Hmm… - mosolyodok el vágyakozóan, elmetekervényeim között azt a sok borzalmat vizionálva előre, amiért jelen pillanatban bármi pénzt megadnék, csakhogy művelhessem az angyallal. - Azóta is bánom, hogy nem nyomtam a mellkasodba azt a tőrt - közlöm vele, ezennel minden alkalmat felhasználva a kegyetlenkedésre, azonban meg kell hagyni, az igazság arcomba vágásával sikeredik egy momentumra kizökkentenie gyilkos, vérengző hangulatomból.
Tény ami tény, ezt tényleg én csesztem el, de hát remélem nem várja, hogy térdre rogyva fogok zokogni visszafordíthatatlan vétkeim felett, az önhibámból fakadó leleplezése végett.
- Mindegy - tekintek oldalra, egyik szemöldökömet lágyan megvonva, számat pedig kelletlen húzva el, remélve, sokáig nem fogja emlegetni ezúttal nyilvánvalóan a részegségemből fakadó baklövésemet. Vajon démonoknak is van csoportterápia? Ha más nem, minden estére lenne egy-két sörben pácolt harapnivalóm…
- Pff, ezt komolyan kérdezed? - robban ki belőlem hitetlenkedő nevetésem, amely épp olyan hirtelenséggel hal el, mint amilyennel megszületett. - Eddig elég hatásos volt. Nem tudom feltűnt-e, de legutóbb is ennek a gyönyörű erőszaknak az áldozatává lettél. Csak az szavakban fogant, hogy bűnbe csábíthassalak - vigyorodok el ördögien, meg sem fontolva már az elmémben, mit engedek világgá a számon keresztül. Egyre inkább átveszik felettem az ösztönök az irányítást, ami nem túl nagy mutatvány, tekintve, önkontrollom egy jelentős részét már egy ideje eltulajdonította az alkohol. - Olykor képes vagyok elég csillivilli köntösbe öltöztetni, valld be, te is bedőltél a szép és megható szavaknak - fújtatok egyet nevetésem halovány árnyékaként, várva, végre szabaddá váljon a csuklóm, ami ha nem is „kérésem” pillanatában, de nem sokkal utána bekövetkezik. Mégsem esek rögtön a tollasnak, közönyt mímelve fordulok utána, figyelve mozdulatait, amelyek végül úgy alakulnak, hogy fegyvere a mellkasomnak szegeződjék.
- Nahát, még játékmicsodád is van? Tündéri - vigyorodok el, majd fokozatosan engedve arcomra csordulni a komolyságot, szemeimen démoni létem bizonyosságát hagyom megtelepedni. Már nem csupán az üvegnyi whisky mennyiségtől verdesi vérem az ereimet olyan hevesen, sokkalta inkább a porcikáimat eltelítő kényszertől a vérontásra. Ma itt valakinek meg kell halnia, remélem, hogy szárnyas barátom előbb fog odébbállni, minthogy elroppantanám a torkát.
- Hogyan? Úgy érted, válasszam az öngyilkos küldetést az eleresztésével? Inkább itt halok meg - közlöm, félretéve minden megjátszott, mosolyt vagy éppen vigyort magában foglaló arckifejezésemet, miközben magabiztosságomról tanúbizonyságot téve, félredobom a késemet, szabad kezemmel pedig Caliban fegyverének pengéjére markolok. Nem hazudtam neki abban, a halált nem félem, ha itt lesz a vége, hát így jártam, legalább nem valami nyomorult démon fog pontot tenni az i-re. - Gyerünk, ölj csak meg, biztos szép és tartalmas élete lesz az idegroncsnak, ami a démon után maradt az emberkédből - biztatom elhalkulva, szenvtelenül, mialatt teszek egy lépést felé, fegyverének hegyét kóstolóra hívva bőröm felszínén. Magam sem tudom, miért bízok ennyire részeges ösztöneimben, mégsem hinném, valóban képes lenne itt helyben, a hadakozás legcsekélyebb mértékét is félresöpörve végezni velem. Ha nem is az élvezet oltárán, hát saját lelkének megnyugtatásáért biztosan jobban szívlelné, amennyiben harc közben ölne meg, nem pedig így, kiszolgáltatottan. Én pedig nem leszek rest kihasználni esetleges bizonytalanságát.
Vissza az elejére Go down

Vendég
it's my own design


Vendég



Tárgy: Re: Devil may care Csüt. Dec. 22, 2016 10:44 pm


Nem állt szándékomban beletaposni a lelkedbe – utolsó szavamhoz különös hangsúly társul, mintha nehéz lenne egy démon esetében lélekről beszélni, s valóban. Ha rendelkeznek is ahhoz hasonlóval, mint az emberek, kétlem, megbántani ezen részük különösen egyszerű művelet lenne, ennélfogva puszta őszinteségem kevésnek bizonyulna agyonnyomni a férfiét. Mindez persze nem több puszta elméletnél, őszintén kétlem, megközelítené a valóságot akár csak egy hangyányit is.
Igyekszem pedig nem elrontani senki ünnepét, ezúttal azonban nem értem, mi köze ennek bármihez is. Nem akarok tetszeni neked és első találkozásunk óta nem sikerült megtanulnom kontrollálni ösztönből fakadó mosolyomat – meg se próbálkoztam vele persze, ezt azonban jobbnak látom mélyen magamban tartani, nehogy szívére vegye.
Különös viselkedése, túlzottnak ható érzékenysége zavaró számomra, sejtelmem sincs, miképp kezeljem, sok részeghez nem volt eddig szerencsém, ittas démonnal pedig mostanáig egyáltalán nem is találkoztam. Előtudás nélkül pedig nehéz kiigazodni valami ennyire bonyolulton.
Szemöldököm emelem csak meg, ahogy újabb sértés csapódik homlokomnak. Hagyom lehullni, elpárologni, nem szívom mellemre, különösen, hogy nem is ő az egyetlen, ki hasonlót mondott nekem, s egyébként se hiszem, témánkat előrébb vinnénk, ha arról kezdenénk vitázni, milyen mértékben emlékeztet viselkedésem olyasvalakiére, ki citromot rágcsál folyamatosan. – Ebben az esetben nem kellene, hogy problémát jelentsen, ha másképp viszonyulok hozzád, mint egy baráthoz – maradjon az mellékes, ismereteim felszínesen terjednek csak ki egy ismerősnél többet jelentő személlyel kapcsolatos megfelelő viselkedéskultúrára. Angyaltársaimmal jóban vagyok ugyan, mindünknek feladatunk volt a legfontosabb, egymással annyit foglalkoztunk csak, mennyit feltétlenül szükséges volt, s az emberektől is igyekszek megtartani egy bizonyos távolságot, mindannyiunk érdekeit figyelembe véve.
Rajtad épp olyan nehéz kiigazodni, mint az embereken, komoly fejtörést jelent megállapítani, hogy valami ilyesmi lehet–e a terveid része – sóhajtva fintorodok el, szabadjára engedve minden frusztráltságom. – Szóval, ha tudtad, hogy megárt majd és nem szándékosan ütötted ki magad, miért fogadtál el ennyi italt? – érdeklődök végül, teret adva őszinte kíváncsiságomnak. Nem hiszem még mindig, észrevétlenül ért volna erre az állapotra el, kell, hogy legyenek gyanúra okod adó lépcsői a részegségnek, foglalkoztat hát, miféle motiváció bújhat meg a háttérben.
Nem volt szándékos. Nem fogok – ígérem csendesen, komolyan is gondolva most. Abban biztos azonban nem vagyok, a körülmények esetleges változása, figyelmem másfelé terelődése okán nem akad ismételten olyan eset, mikor parancsnak hatón csattan majd hangom, de míg tehetem, igyekszem elkerülni ezt, nem akarván felbosszantani jobban annál, mint ahogy akaratlanul is teszem.
Legutóbb se rendelkeztél elapadhatatlan mennyiségű türelmemmel – hitetlenkedő pillantásom eltűnik, helyette szinte már nosztalgia csillan szemeimben, mihez újabb apró mosoly, fesztelenebb tartás társul. A kellemes téma hamar tovatűnik ugyan, szinte egy időben játékos kedve említésével.  Szórakozás, unaloműzés keresésével bajom nincs egyáltalán, magam se általlok így tenni néhanapján, az azonban minden szempontból kiveri biztosítékom, mit most csinál, játéknak véletlenül se nevezném hát. – Elkerülnék lehetőség szerint minden olyan cselekedetet, amit élvezettel űznél – szögezem le azért, hátha kedvem látványos megcsappanása, szemeim világának homályosodása nem volt elég jelzésértékű.
Olyasmit ajánlottam fel, amit csak kevés fajtársam tett volna meg, úgy tehetnél legalább, mint aki értékeli. Nem tehetem meg, hogy elmegyek – bármennyire is nincs hangulatom összetűzésbe keveredni épp vele, mivel korábbi segítségének okán érzett hálán és némi érthetetlen szimpátiám nem múlt el még teljesen, hajlandó arra nem vagyok, hogy lehunyjam szemem, hátat fordítsak, hagyjam, hogy megkínozza és megölje ezt az embert, hiába rejtezik benne démon, aki eljáró szájával talán mindkettőnk vesztét elősegítheti majd.
Úgy gondolom – figyelmem nem kerüli el bár, erőst ingoványos területre tévedtem, felbosszantottam őt a puszta feltételezéssel is, mostani állapotában nem lenne ellenfele se nekem, se másnak, véleményem mellett határozottan kitartok, megfélemlíteni magam nem engedem.  – Caliban, vagy Nabilac – segítem ki azonnal, amint egyértelművé válik, alaposan belekavarta magát neveim kimondásába, míg végül a kettő furcsa keverékébe tört a nyelve bele, persze csak képletesen. – Bár az arckifejezésed kifejezetten ijesztő és némiképp taszító is, továbbra is azt hiszem, még ha el is múlt az a különös ok, amiért legutóbb nem végeztél velem, nem probléma, mert el se jutnál odáig, hogy veszélybe sodorj – hitem megingathatatlannak érzem ugyan, eljutni a gyakorlatig nem igazán akarok, mint mindig, most is jobb szeretnék békés berkek között kiegyezésre, vagy valami ahhoz hasonlóra jutni. – Ebben nem kételkedek – lassú biccentést fűzök szavaimhoz, arcát figyelve rendületlen. Mindene azt súgja most, őszintén bánja, hogy életben hagyott, mit meg is értek tulajdonképpen, végtére is épp az imént kérdőjeleztem meg erejét.
Valóban – lelkemre nem venném, ha több sajnálatot mutatna, azzal el semmit se érnénk. Késő a bánat, áldozata hallotta már minden szavunk, s bár minden bizonnyal jócskán leköti a félelem és a szabadulási lehetőségek utáni kutatás, olyasmit, mit később, ha esetleg megmenekül, felhasználhat majd ellenünk, meghall így is.
Te magad mondtad, hogy nincs humorom, hogy másképp kérdezhetném hát? Feltűnt, s bár kétségtelenül működőképes volt a múltkori alkalommal, ez nem jelenti azt, hogy ne próbálkozhatnánk meg egy másik úttal – míg egyetértek vele kivételesen, befészkeli fejembe a gondolat magát, kihasználhatnám koncentrációja, kontrollja megfogyatkozását, hogy megtudjam végre, mit akarok, mire legutóbb nem sikerült választ kicsikarnom belőle. Bármily jónak is tűnjön a végeredmény, hamar elhessegetem a kísértést erre, tudván, utólag minden lennék, csak elégedett nem ezen tettemmel.
Nem vagyok büszke erre – sóhajtom halkan, úgy döntve közben, elengedem csuklóját, megkockáztatva bekövetkeztét valami kellemetlennek. A legrosszabbra számítok rögvest, csalódás akkor nem érhet, úgy mozdulok hát keze szabadon bocsátását követően egyből, hogy megakadályozhassam, ha megkísérelne ismét ártani a mozdulatlanná dermesztettnek, sikerem esélyét növelő szándékkal elővéve és mellkasának illesztve ritkán használt pengémet.
Nem kellene ezen meglepődnöd. A legtöbb angyal rendelkezik valamilyen fegyverrel – kérdéséhez kapcsolt jelzőjére homlokom ráncolom, nem értve, mily formában lenne tündéri késem. Megérdeklődni azonban nem akarom, erős a gyanús ugyanis, valódi válaszra nem is méltatva lehülyézne egyszerűen. Fontosabb ennél egyébként is minden más most, nem szabad figyelmem megszakítani, hiszen bármily ittas legyen is, úgy hiszem, van még az előttem álló démonban annyi, hogy könnyedén kihasználja koncentrációm legapróbb megtörését is.
Nem lehetsz biztos abban, hogy elárulja bárkinek, s ha mégis, megeshet, nem hisznek majd neki, együttműködésünk mégiscsak meglehetősen bután hangzik. De ha a mostani halált választod, az biztos– felszínre tör értetlenségem ismételten. Említette előző találkozásunk alkalmával ugyan, nem féli az elmúlást, megy, ha úgy érzi, itt az ideje, emlékeim szerint hozzátette azt is, egyelőre még élni szeretne, úgy hiszi, feladatait nem végezte még be, megemészteni képtelen vagyok hát a hirtelen, váratlan fordulatot. Ennek köszönhető az is talán, fájdalmasan felszisszenek látva, kése eldobását követőn fegyverem éles pengéjére markol. – Nem tudhatjuk, mi maradt az emberből, van esély arra, hogy feldolgozza a démon elnyomása alatt töltött időt. Ne csináld ezt – hangom elhalkul, mire kérésemhez jutok, elkerekedő szemeim igyekszenek a látványt megcáfolni, de nem változik semmi.  Az előttem álló maga felé húzza késem rendületlen, felsértve mellkasát vele. Pislogás nélkül, elnyílt ajkakkal figyelem a körülötte húzódó ruhától épp csak felszínre bukkanó vágást. Olyan egyszerű lenne véget vetni mindennek. Nem kellene mást tennem, mint közelebb lépni, szorosan tartva a nyelet. Halandó testét az éles penge könnyedén hasítaná, nem lenne, mi megakassza, megölhetném Őt, elhárítva az emberekre leső veszélyek csöppnyi hányadát.
Lassan lépek a tettek mezejére. Dave felé mozdulok, ha túl erősen nem tartja fegyveremet, annak markolatát néhány centit a föld felé mozdítva, elérve ezzel, ne testébe fúródjon a penge egyelőre, hanem csak bőrét sértse fel. A látványra összébb húzom szemeimet, halk, nyöszörgéshez hasonlatos hang veti ki ajkaim közül magát, mintha fájna nekem is, amit teszek. Ez az a pillanat, hogy tisztán eljut tudatomig, mit is teszek.
Megremeg fegyvert fogó kezem, tiltakozó nyögést eresztek a világba, testem megfeszül, szemeim még csöppnyibb réssé szűkülnek össze. Ujjaim szorítása enyhül, a tenyerembe tökéletes illő nyél megbillen, s a kés földre hullna tán, ha Abahin nem tartaná oly biztosan továbbra is másik oldalát. – Én nem…, így nem helyes – hevesen rázom meg fejem, kábulat ködén át figyelve az előttem állót. Képtelen vagyok kihasználni a lehetőséget, meg se adva neki az esélyt élete védésére végezni vele helytelen lenne, olyan hiba, miért egész hátralévő életemben enném magam. Ostobaság tán részemről ekkora gyengeség kimutatása, úgy hiszem mégis, megkockáztatni, hogy a felállás fordul, mielőtt észrevenném, a kisebb rossz.
Ha meg akarsz halni, tegyél pontot ügyed végére egymagad. Ilyen formán nem vagyok hajlandó véred ontani, nem mészárosnak születtem – a gondolata is elborzaszt ennek, mert bár vettem már el életet, sose harc nélkül. Minden egyes alkalmat megszenvedtem, mi édessé nem tette ugyan a győzelmet, a lelkiismeretfordulást és önmagam heves gyűlölését elkerülhettem.

Vissza az elejére Go down

Vendég
it's my own design


Vendég



Tárgy: Re: Devil may care Vas. Dec. 25, 2016 7:45 pm


Cal & Dave
Devil May Care
Szabad kezem mutató- és hüvelykujja közé csippentem orrnyergemet, enyhe nyomást gyakorolva rá, hátha még idejében elháríthatom a kialakulóban leledző migrénemet. Mindehhez egy feszített sóhajt is mellékelek, higgadtságra bírva türelmetlenségtől feszengő testemet, elmémet, amelybe egyszerűen nem fér, miért ilyen rohadtul értetlen a szárnyas. Szemeim pusztán másodpercnyi pihentetése után ismét az angyalra pillantok, s kezemet is elhúzom arcom elől, ne akadályozzon a kilátásban, ami amúgy is nehezített delíriumos állapotom révén.
- Ha annyira igyekeznél, bele sem ütöd az orrodat a dolgomba, és nem fárasztanál a tömény hülyeségeiddel - közlöm vele színtelen - noha továbbra is elkent - hangon, ugyanis jelen helyzetben még a haragváshoz sincs bennem elég erő, olyannyira leterhel az állandó feleselése, amely többnyire a nekem történő ellentmondásokból áll. A végén még komolyan megsajnálom a halandókat, akiknek a sorsa ezen a karácsonyfadíszen múlik, a helyükben már régen vérben forgó aggyal vergődnék egy csinos, kipárnázott, patyolat fehér szobában. - Igazad van, végül is már az is csoda, hogy képes vagy mosolyogni - dünnyögöm, jól tudva, erre irányuló kijelentést egyáltalán nem tett, viszont tény és való, amilyen pléharccal és az ehhez idomos jellemmel áldotta meg a teremtője, valóban nem kellene a mosolya miatt reklamálnom. Legyen ennyi öröme abban a sivár, minden centijében szabályokkal szegélyezett, örökérvényű életében, amelyben bizonyára én vagyok a legnagyobb érdekesség jelenleg.
Szerencsére bizonyos mértékű enyhülésem képessé tesz arra, következő megnyilvánulása ne a fejfájásomhoz tegyen hozzá, sokkalta inkább a szórakozásomhoz.
- Másképpen? - kérdezek vissza, szám sarkában sunyi mosolyt bújtatva, míg szemöldökeim egyikét homlokom közepéhez emelem. - Már a legutóbb is sejtettem, hogy ferde egy angyalka vagy, de le kell törnöm a lelkesedésedet, nem vagy az esetem - nevetek a képébe önfeledten, megragadva a legcsekélyebb alkalmat is arra, hogy sértegetéseim kereszttüzébe állíthassam kínosan higgadt lényét. Nem mondom, alkoholmámoros státuszomban még egy fa is vonzó tud lenni - az legalább nem pofázik vissza -, szóval a kijelentésemmel ellentétben a kékszeműt sem tartom visszataszítónak, sőt, ha egy lenne a játékszernek való halandók közül, talán berángatnám az ágyamba is, növelve elvetemült éjszakáimnak mértékét egyel. Voltaképpen már igazán rám férne valami hasonló elfoglaltság, az utóbbi hetekben egyéb ösztöneim győzedelmeskedtek felettem, és előtte sem volt túl fantáziadús, említésre méltó a széria. Nyilvánvaló, a nőket részesítem előnyben, de ínséges időkben néha belefér még egy ilyen bamba képű, ábrándos tekintetű ficsúr is, akinek nincsenek is olyan rossz form-
- Hogy mondod? - kérdezek vissza reflexesen az angyal felcsendülő hangja okán, s felocsúdva enyhén szólva is kisiklott gondolatmenetemből a küllemét illetően. Azt hiszem tényleg komolyan kiéheztem, ha megfordult akár csak egy pillanatra is a fejemben, hogy Mr. Robottal kezdjek. Brrr… - Lucifer, segíts… Nem ittál még soha, ugye? Szentfazék - vetem a szemére, mintha ez bármit is érne egy, a lelkét minimum Vanish-sel suvickolóval szemben. Látványos frusztráltságával nem is törődök, az esetek többségében meg sem kell szólalnom, hogy akarattalan kisugárzásom rögvest kicsíráztassa mások türelmetlenségét a düh gazdagon termő táptalaján. Azt mondjuk nem hittem volna, angyalokra is hatnak előnyös tulajdonságaim. - Ez nem úgy megy. Egy idő után nem veszed észre, de annál inkább innál még. Értem én, még neked is leesett, hogy veszélyesen szeretek játszani, meg egy ilyen balféket hkk… két perc alatt is kivégeznék, viszont… Mit is akartam ebből kihozni? - vonom össze a szemöldökeimet, erősen kutatva hullámvasúton tomboló gondolataim között az indítékaimat, azonban nem tudom felidézni, miért is kezdtem magyarázatba. Na mindegy, úgy is kár a szó erre a glóriásra.
- Szavadon foglak - emelem meg a mutatóujjamat, mintegy élt adva fenyegetésemnek; ha valóban megpróbálkozik a parancsolgatás ismétlésével, csúnyán átrendezem az arcát. Ám komoly agresszió egyelőre nem társul kijelentésem mellé, sőt, a legutóbbi közös élményeink felidézésével, s apró mosolya újonnan megcsillogtatott fényével még az esetlegességet is a minimális szintre szorítja vissza bennem. Elutasítástól csöpögő nyilatkozata sem rendít meg kedélyállapotomban.
- Pedig sokszor az is elszórakoztat, ha keresztbe tehetek a többi démonnak - vigyorodok el önelégülten és némi büszkeséggel, hadd tudja, nem közösködök ezekkel az alja, kéntől bűzlő idiótákkal, akik démonnak merik magukat nevezni. Itt van például ez a nyomorult is, ha valóban méltó lenne a fajtájára, eleve a közelébe sem férkőzhettem volna, de nem, ő még barátkozik. Jó, igazából nem tudnám megmondani, miért volt szükséges ezt kikotyognom, hát még dicsekednem vele, ám sok hülyeséget tudok fecsegni, ha túl sokat vedelek. Amit csupán akkor bánok meg, amikor felfogom Caliban kedvetlen, jóformán halott arcát. Frusztráló, hogy ekképpen áll hozzám, a miértjét megfogalmazni nem tudnám, igaz, viszont az én lelkesedésemet is hamar kiöli belőlem. Helyét villámháború formájában veszi át jól ismert társam, a haragvás, amelynek mértéke ezúttal sem ismer plafont.
- Meg ne sértődj, virágszál - húzom el a számat. - Te meg azt értékelhetnéd, amit legutóbb tettem, vagy, hogy nem öltelek meg, és elhúzhatnál a bánatos picsába, ahelyett, hogy iderongyolsz, majd próbálsz „jó” útra téríteni. A legutóbb kiderült, hogy épp olyan felszínes anyaszomorító vagy, mint a többi magadfajta, szóval hagyj a magasztos baromságaiddal - zúdítom rá egy levegővel a magam igazságát - meg amit kitalálok, mert rajta kívül angyallal még nem találkoztam -, mielőtt úgy igazán kihúzná a gyufát, mert akkor bizony feszült csöndbe burkolózom, s csupán apránként tudatom vele a dühöm fokozatosan növekvő voltát. Az csak tovább bosszant, láthatóan nem rendíti meg a toleranciám megsemmisülése, sem pedig a vele ellentétesen gyarapodó vérszomjam megléte.
- Milyen magabiztos lettél most, hogy van esélyed ellenem. Csak nehogy ráfázz - folytatom fenyegetéseim sorát rendületlen, kőarccal meredve az előttem ácsorgóra, akit gondolatban már ezerféleképp felkoncoltam, tudva, valószínűleg ezúttal sem tudnám gyakorlatba ültetni vágyamat a kivégzésére. Meglehet, ez nem is gond, nagyobb elégtétel, ha örök életére bánja majd hibáit, amelyeket velem kapcsolatban követett el.
- Nincs másik út, humortalan barátom, csak olyan, ami sok szart akaszt a nyakamba, és ti kegyelemnek hívjátok. Nem, ilyen picsogóknak való verziót nem fogadok el - vetem oda neki csökönyösen, nem is fáradva komolyabb indítékok és bizonyítékok megnevezésével a döntésem alátámasztása érdekében. - Lehetnél pedig. Gondolom a többi tollas a saját beszarisága miatt még ennyit se mert volna tenni. Az más kérdés, én csaltalak bele - váltok megértőbb hangnemre egy rövidke pillanat erejéig, talán, mert ő is felhagy a csuklóm fogásával, és egyúttal a dolgom elvégzésének gátlásával, ám szemernyi higgadtságom, mely csupán egy kósza, tiszta foltja ködös elmémnek, hamar elveszti létjogosultságát az események felgyorsulásával.
- Ó, de gondolom a hárfát odafent többet használjátok, mint a bökőiteket - tekintek le a mellkasomnak szegeződő eszközre, mielőtt ismét Caliban pillantásának adóznék figyelmemmel. Egy percig sem félem a rám leselkedő fenyegetést, sőt, magabiztosságomat nem késlekedek kimutatni a penge megmarkolásával, saját fegyverem eldobását követően. Kivételesen arra is odafigyelek, mit csacsog közben a tollas szent, s noha valahol igaza van, ma drámai hangulatomban talált, meg hát, valahogy érzem, nem fogja komoly lépésre elszánni magát. Azzal épp olyanná válna, mint én, mellette a kis keze is bemocskolódna, ugyan… Mindezt tudatni vele azonban nem vagyok hajlandó, meglátásaira ennek fényében csupán egy léha vállvonással felelek, tovább erősítve közönyöm látszatát. Merthogy valahol kezd izgalmassá válni a helyzet, de minden maradék agysejtemmel, amelyet nem ért még el az alkoholos befolyásoltság, arra törekszem, ne mutassam ki szórakozásomat. Egy ideig remekül megy, ám felfedezve ábrázatán a bizonytalanság és vonakodás legelső jeleit, már képtelen vagyok elfojtani a beteges lelkesedésemet.
- Kivel tévesztesz te össze? Nem érdekel a megnyomorított halandó, bár ha engem kérdezel, odafent biztos nagyobb muriban lenne része, mint itt, elmeháborodottan - mosolyodok el kedélyesen, egészen addig, amíg vélhetően legyűrve aggályait, felém nem mozdul. Kétség kívül meglep, felkészületlenül ér, könnyek és hisztéria helyett cselekvésre szánja el magát, azonban a várt, hasító fájdalom elmarad. Csuklójának mozzanata okán az enyém is finoman megbillen lefelé, engedve, pengéjének hegyével vágás formájában díszítse ki bőrömet. Mit mondhatnék, nem ez az első alkalom, hogy kellemesen csalódok Calban, heves izgatottság járja át a testemet, amint rajtam próbálgatja a szárnyait, na nem azokat a vélhetően virítóan fehéreket, amelyeket büszkén mutogat az emberkéknek, hanem amazoknak sötét, fekete árnyékait.
Az arcomon derengő mosoly kivételesen nem kerekedik szélesre, se önelégültre, de még kárörvendőre sem. Inkább kölcsönzöm egy olyan ábrázatát, akit a jól ismert otthon ölel körbe, kis híján felsejlik bennem a hála is, amiért néhány pillanat erejéig egy évszázadokkal ezelőtti éjszakára repít vissza az angyal, azonban túl soká nem élvezhetem az égető, csípős fájdalom okozta bódulatot. Fegyverének súlya az én kezemben összpontosul, amint bizonytalansága előtt adózván felhagy kínzásommal, de nyöszörgéssel telt kínja épp akkora üdeség, mint korábbi tette, maga. Kicsit józanabbnak is érzem magamat, miként sikerül egyetlen dologra összpontosítanom, és az nem más, mint a bensőm feketén örvénylő, füstös volta.
- A véremet ontani? Hát mi ez itt rajtam, málnazselé? - kérdezem halkan, óvón pátyolgatva a pillanat fagyott, számomra különösen meghitt voltát, miközben szabad kezemmel léhán a mellkasomra mutatok. Ezalatt egy áldott momentumra sem szakítom el tekintetemet az angyalétól, nem úgy, mint ujjaimat a sebem közeléből, hogy azokat legközelebb már Caliban torkán pihentethessem.
- Ha meg akarsz halni, jó úton haladsz. Ezért adnád az életed? Hogy büszkén foroghass a földben? - kíváncsiskodok tovább, kitartó csöndességgel forgatva szavaimat, mialatt közelebb lépek hozzá, szorításomat pedig fáradhatatlanul fokozom nyaka körött. Addig nem is áll szándékomban felhagyni cselekedetemmel, míg meg nem hallom erőltetett, fuldokló légvételeit. - Inkább helyesen cselekszel, életben hagysz két démont, csak hogy ne essen csorba a patyolat lelkeden? Képmutató vagy, Caliban - tudatom vele kíméletlen, hálában forogva persze, amiért képes volt kizökkenteni az alkoholmámor fogságából. Koncentráció híján kevésre voltam képes, ám most, hogy összpontosítani tudok, a gyógyulásomért is tehetek. - Képmutató, mert mindketten tudjuk, hogy csak gyáva lennél megölni - teszem hozzá, mielőtt elereszteném, hogy kihasználva remélhetőleges gyengeségét, végezhessek a feladatommal.
Vissza az elejére Go down

Vendég
it's my own design


Vendég



Tárgy: Re: Devil may care Pént. Jan. 20, 2017 5:54 pm


Nem ütném bele az orrom a dologba, ha nem csinálnál ilyet – tárom szét karjaimat sóhajtva, ellentmondva neki ismételten, szinte már reflexszerűen. Szavaim igazat szólnak ugyanakkor, szívesen foglalkozok mások problémáival, ha akarják, ha nem, hobbim közé mégse tartozik másoknak gondot okozni, Őt is csak azért hátráltatom, mert nem hiszem, amit tenni készül, helyes. – Miért mondod ezt? – értetlenül ráncolom homlokom, leplezetlen kíváncsisággal várakozva magyarázatára. Tévedésben nem él azzal kapcsolatban, az angyaloknak nem szokása mosolyogni valóban, érzelmeik se olyanok, mint az embereknek, fapofát mégse vágunk minduntalan, különösen azon fajtársaink, kik hosszabb időt töltöttek védenceik között.
Másképpen – vágom rá azonnal, de határozottságom egyből száguldásba kezd a lejtőn lefelé, megjelenő mosolya láttán. Jókedve önmagában nem érintene kellemetlenül, épp ellenkezőleg, úgy érzem most, ismét olyasmit mondtam, min kedvtelve köszörüli nyelvét majd. S bár véleményem igencsak biztos lábakon nyugodott, meglepődök mégis, mikor kiderül, igazam volt. – Nem mondtam semmi ilyesmit. Miért forgatod ki a szavaimat? – kétségbeeséssel fűszerezett idegességgel teli pillantásom övéibe fúrom, amint heves fejcsóválásom abbahagyom. Nem számít, hogy az esete vagyok–e, nem igaz? Hiszen egy démon, ami pedig még ennél is fontosabb, én angyal vagyok. Érdeklődésem ily formán fel senkiért se lángolhatna, hiszen minden figyelmem feladatom elvégzésére, az emberek védelmére kell fordítanom. Érthetetlen számomra hát, mindezek tükrében miért jelenik meg gyomrom mélyében mégis valami csomó. Kavargó gondolataim egyre mélyebbre szippantanak, magyarázatot nem szolgáltatva kétes érzéseimnek, őszinte hála kap szárnyra hát Dave hangja hallatán.
Azt mondtam, hogy rajtad épp olyan nehéz kiigazodni, mint az embereken, komoly fejtörést jelent megállapítani, hogy valami ilyesmi lehet–e a terveid része – ismétlem hát korábbi szavaimat szó szerint meg, kihasználva az ölembe hullt, rendkívül hasznos lehetőséget, hogy kirázhassam fejemből az oda cseppet se való gondolatokat. – Persze, hogy nem. Miért tettem volna? – sértését elengedem fülem mellett ismételten, hiába nem hiszem azt, pusztán ezért szent, vagy akár fazék lennék.  – Jó, de akkor miért iszol, ha tudod, hogy észre se veszed, és ilyen állapotba kerülsz? Nem tudom – sóhajtva legyintek irányába, meg se kísérelvén rájönni, merrefelé állt is szándékában kilyukadni, örülnék annak azonban, ha kérdésemre választ kapnék. Régóta foglalkoztat ez már, sose értettem, miért teszi ezt valaki, tudván, jó vége nem lehet, másnap pedig még kellemetlenebb érzések kerítik majd hatalmába, az emberektől közvetlenül megkérdezni nem volt azonban lehetőségem.
Nincs szükség fenyegetőzésre, megígérem már, hogy nem fogok parancsolni neked – előrébb ezzel úgyse jut, pusztán figyelmeztetése nem lesz elég ahhoz, meggondoljam magam, ha esetleg úgy döntenék mégis, kötelezni próbálnám valami megtételére.
–  Nem vagyok benne biztos igazán, hogy ez dicséretre méltó dolog – dörmögöm csendesen, elgondolkozva. Ha a hírt úgy nézem, akárcsak én, Ő is keresztbe tesz a démonoknak, nem is kérdés, amit tesz, helyénvaló, ha azonban a tükröt másképp forgatom, ha figyelembe azt veszem, maga is egy közülük, olyan ez, mintha én az angyalok ellen cselekednék, az pedig hátba veregetést nem érdemelne.
Értékelem legutóbbi segítséged, akárcsak azt, nem öltél meg, habár ez, lévén téged is annyira meglepett, mint engem, kevéssé volt szándékos, mindennek azonban nincs köze a mostani esethez. Ne keverd bele a többi angyalt, én nem vagyok tökéletes, ez igaz, de amit te csinálsz, akkor is kegyetlenség. Olyasmiért büntetnél egy embert, amiről nem ő tehet – pillantásom a csapdába esettre siklik, s egészen elkomorodok. Ha a halandó lélek ott van még testében, elképzelni is borzadással tölt el, át mit élhet. Megszabadítani szenvedésétől kötelességünk, vagy így, vagy úgy, míg apró esélye is van annak, sorsát halála nélkül jobbra fordíthatjuk, elhatározásomból engedni hajlandó nem vagyok, bosszantsam fel ezzel akármennyire is az előttem állót.
Nem fogok – ígérem csöndesen, halk sóhajjal színesítve reakcióm. Ha tetteinek, testének és elméjének ura lenne teljesen, aggódnék saját épségemért némiképp, megmutatta hiszen korábban, nagy erővel bír, jelenleg azonban továbbra se hiszem, képes lenne fölém kerekedni részegen.
A kegyelem nem a gyengék eszköze, téged se tenne azzá, ha megkímélnéd Őt – igyekszem kihasználni minden erőmmel utolsó lehetőségeimet és meggyőzni a démont, biztos abban egyre kevésbé vagyok, erre képes leszek valóban, hogy akad olyan, mi megváltoztatná igencsak bebetonozottnak tűnő véleményét. Mély, nyugtató szusszanást eresztek meg újfent sértőnek ható kijelentésére. El azzal nem érnék semmit, maximum mindkettőnk pulzusának megemelkedését, ha vitára adnám fejem, annak céljából, meggyőzzem fajtársaim bátorságáról.
Nem használunk hárfát – legyintek, kizökkenve egy pillanatra fenyegető hangulatomból, de hamar visszaránt oda Dave váratlan mozdulata. Pengém megmarkolásának több oka lehet, esze végleges elmenésétől kezdve, egészen addig, nem tart ellenfélnek egyáltalán, nem hitte el egy másodpercre se azt, képes lennék végezve vele. Lelkemet inkább melengetné az első lehetőség, szinte biztosra veszem azt azonban, nem ez a helyzet.
Senkivel, mindössze reménykedek abban, jobb belátásra téríthetlek. Az emberek helye a földön van, a menny pusztán másolatát mutatja beteljesült vágyaiknak. Nem tudhatjuk, milyen elmeállapotban van – úgy hiszem én is, kevés az esélye annak, értelmét nem sínylették meg a démon befolyásoltsága alatt töltött idők, míg ennek ellenkezőjére is van némi lehetőség, meg kell kísérelnem megmentését.
Minden elhatározásom egyetlen pontba tömörítve lépek felé, testébe késem nem szúrom azonban, nem érzem azt, szükségeltetik ilyen mértékű draszticitás, ezt elkerülendő, lefelé fordítom késem, felsértve bár bőrét, komoly sérülést nem okozva neki. Látva felszínre törő vérét ennyi is elég, hogy határozottságom elveszítvén, visszakozásba kezdjek, elengedve késem markolatát, s nála hagyva azt elhátráljak.
Mind a ketten tudjuk, hogy ez semmiség, hamar be fog forrni – kezén helyet kapó vágás nem az én lelkemen szárad, a mellkasán ejtett pedig valóban nem oly súlyos, hogy aggódnia kelljen miatta neki, vagy nekem. Szemeim ennek ellenére követik ujja mozdulatát, s ott is ragadnak a seben épp annyi időre, hogy észre ne vegyék az elmozduló és hamarost torkomra maró kezet.
Dave! – szisszenek figyelmeztetőn, némiképp ijedten is talán, fokozódó szorítását érezvén. – Nem akarok meghalni, de ha megmenthetek egy embert, bármikor feláldozom magam – büszkén, ahogy azt megjegyezte Ő is, tudatában annak, feladatom elvégeztem, mindezt hangosan ki nem mondom, ezt az örömöt megadni neki nem akarom. – Nem a – kis szünetet tartva olyan mély levegőt veszek, amilyet csak képes vagyok. – lelkem a lényeg. Hanem a halan… – a szót befejezni nem tudom, váratlanul fullad el hangom, oxigénem drasztikus csökkenésének köszönhetőn. Összerándulnak torkom, tüdőm izmai, elnyílnak ajkaim, hangtalanul krákogok. Kezeim akaratlanul a nyakam szorító karba kapaszkodnak. Újabb vádjára válaszolni nem tudok, mindössze egy grimasszal szolgálhatok, kételyeim vannak azzal kapcsolatban azonban, ezt valóban feleletként, nem pedig fuldoklásom újabb jeleként értelmezi.
Légcsövem szabaddá válását sípoló légvételek tömege követi. Szaporán lélegezve szorítom össze szemeim egy pillanatra, megtéve mindent, hogy remegő lábaim fel ne adják, megtartani képesek legyenek, bármily nehéznek érezzék is egyébként egyszerű feladatuk jelenleg. El magam most nem hagyhatom, értelmetlenné válna akkor minden eddigi igyekezetem, kinyúlok hát a mellettem elhaladó férfi felé, s szinte vakon tapogatózok, míg fogásra alkalmas pontra nem lelek. Megragadva ruháját, mit épp annyira rántok csak meg, ha nem eszmél fel időben és akadályoz meg terveim végrehajtásában, hogy teljes erőmből orrba öklözhessem, mi nem sok sajnos, köszönhetőn annak, még mindig korábbi fojtogatásának kellemetlen következményeit nyögöm.
Azt mondtam, nem öllek meg, azt nem, hogy hagylak azt tenni, amit csak akarsz – szisszenek rá, lángoló haraggal telített pillantásommal méregetve, amennyiben minden a kigondoltaknak megfelelően ment. Finoman dörgölgetem kipirult nyakam, reménykedve abban, ujjai nyomát vékony bőröm nem őrzi majd napokig.

Vissza az elejére Go down

Vendég
it's my own design


Vendég



Tárgy: Re: Devil may care Szomb. Jan. 21, 2017 4:56 pm


Cal & Dave
Devil May Care
Legújabb keltű, ellenkezéstől mélységesen csöpögő kijelentését már nem is méltatom válaszra, pusztán unott tekintetemmel kísérlem meg tudatni vele, rendkívüli mód falja a türelmemet folyamatos tiltakozása. Vajon ezt gyárilag építik beléjük, vagy csupán Őt áldották meg ekkora önérzettel?
- Mert unalmas robotok vagytok, azért - vonom meg a vállaimat hetykén, a sértés súlyával sem törődve úgy igazán, miképpen nem várom feszült izgatottsággal az ábrázatára telepedő esetleges zavarodottságot, fájdalmat. Mindez persze nem csorbít meglátásomon, továbbra is úgy vélem, csodaszámba megy emberinek jó indulattal nevezhető, olykori megnyilvánulása. Ha emellé még a megfelelő időben és kontextusban alkalmazná a mosolygás művészetét, Luciferre esküszöm, a vállát is elismerőn megpaskolnám, viszont ez nincsen így, marad hát a további élcelődés, amelyre úgy kapok, mint kövér, ázsiai kölyök a mekis kaja illatára kétórányi koplalást követően.
Rögvest visszaszáll alkoholpárás valómba az élet, amint látom ábrázatán végigszáguldani a felismerés eltéveszthetetlen fázisait, féloldalas, sunyi mosolyom sem átall ezzel karöltve szélesebb formát ölteni. Szinte fürdőzök a higgadtság leghaloványabb szikráját is elutasító reakciójában, igaz, valami oda nem illő kétségtelenül motoszkál közben a lénye körül, mely nem engedi egészen kiteljesedni szórakozásomat. Maradjon persze ez csak a magam gondja, megformált szavaim és az ahhoz mellékelt manír aljas indítékaimat, a nyomora feletti élvezetet támasztják alá.
- Azért remélem nem törtem össze a szívedet, a nők hisztériájához már hozzá vagyok szokva, de veled nem tudnék mit kezdeni - horkantok egyet szórakozottan - látszólag elengedve füleim mellett a felháborodott kérdést -, kiélvezve azt a néhány momentumot, míg heves pillantásával engem méltat. Mit mondhatnék, kedvemre tesz a szárnyas szenvedélye, az ő hibája, másképpen nem tudom előcsalni belőle, kizárólag igazságtalansággal és kegyetlenséggel. - Visszanyalt a fagyi, Nab? Épp ilyen bosszantó, akárhányszor egy „Nem”-el kezdődő mondatot nyögsz nekem. Nem ezt mondtam, nem azt csináltam, nem tennék ilyet, nem értem! Inkább nem is folytatom - forgatom meg a szemeimet, mert csupán a saját fejfájásomhoz teszek hozzá, ha az ellenkezés két lábon járó megtestesülésével egyetemben gyakorlom a tiltakozás legmagasabb szintjét. Végül kimelegedett homlokomra simítom az éjszaka hűvösét magán hordozó tenyeremet, a mozdulatot pedig amúgy is zilált frizurám további kínzásával folytatom, engedve magamat elmerengni a tollas csábítóbb vonásain, mely tettem szerencsére hosszú élettel nem bír.
- Jézusom, hallottam - legyintem le türelmetlenül, egyúttal tincseimet is megszabadítva az azokat nyúzó ujjaimtól. Voltaképpen persze hálás lehetek illúzióromboló viselkedése miatt, még túlzottan beleéltem volna magamat a fantáziálgatásba, aminek cseppet sem lett volna jó vége. - Azt mondja, persze, hogy nem… - fordulok oldalra néhány centit, pusztán törzsemnek izmait hasznosítva a mozdulathoz, míg orrom alatt halkan elrebegem hitetlenkedésből fogant szavaimat. - Menthetetlen vagy. Nem is a sör végett leszek másnapos, hanem miattad - folytatom megcsappant hangerővel, miközben visszafordulok az irányába, ám látva a kékes íriszek mélyén megbúvó érdeklődést, képtelen vagyok érdemi válasz nélkül hagyni a dilinyós, tudatlan angyalt. - Azért, mert az a pár órányi önfeledt szórakozás, ami elfeledtet minden gondot, még téged is, ami tegyük hozzá, nagy szó, megéri a másnappal járó kínokat. Persze elhiszem, a bárányfelhőkön sütkérezve ilyesmire semmi szükségetek, honnét is tudhatnád - nem lenne igazi egy magyarázat a mellékelt sértegetések nélkül, így ez utóbbit sem hagyom árvátlankodni, reményében annak, nem áll neki a feleletemen felbuzdulva mindenféle emberi szarságról kifaggatni, amit ennyi idő után sem volt képes kideríteni egymaga.

Nem is igazán volna rá lehetőség, óhatatlanul, szinte már törvényszerűen örvénylik beszélgetésünk a feszültség és a düh hevesen zubogó folyamába. Önámításomat és kedvemnek ebből fakadó felvillanyozódását is rövidre szabja Caliban szkeptikus megjegyzése a démonok iránti hűségem megkérdőjelezhető voltát illetően. Egykettőre elveszi kedvem attól, egyéb formákat öltsön részeges fecsegésem, kezdjük ott, az előtt is értetlenül állok, egyáltalán ebbe hajlandó lettem volna beavatni egy szárnyas szentfazekat. Hová tettem az agyamat? Ohh, persze, valahol a pult és a kocsma kijárata között hagyhattam…
- Szívszaggató… - fújtatok egyet halkan, miután türelmesen kivártam monológjának végét arról, milyen aljas tett ennek a szegény, kicsi halandónak a megkínzása az őt birtokba vevő démon által. Mintha érdekelne. Ettől függetlenül követem Cal tekintetét a csapdába esettre, egy egészen rövidke pillanat erejéig eljátszva a gondolattal, vajon miket is élhet át a testét irányítani képtelen ember, ám tudom, elkönyvelhető bukásom nem azon áll, részeg vagyok-e vagy sem, hanem azon, egyszerűen nem érzek semmit az irányában.
- Csak idiótává, mi? Bolonddá, mint amilyenné téged is tesz - vetem a szemére, ezen a ponton már számolva magamban a másodperceket, mikor pattan el az a láthatatlan cérna az agyamban, és mikor önt el démoni oldalam telje. Kicsit még várat magára úgy fest, a tollas nem várt lépései különös szelídséggel töltenek el, hasonlóval, mint mikor az egész éjjel őrjöngő vérebnek végre odadobnak egy nagy szelet húst. Épp ekkora megnyugvással kínálkozik, erőszakra adja fejét a Menny látszólag hű szolgája, s mindezt rajtam gyakorolja. Utóbbi felett nem kimondottan mazochista hajlamaim okán érzek örömöt, sokkalta inkább a nosztalgia, mely körbeölel, elvégre annak idején is ebből születtem, a testemet érő kínokból.
- Nem tudhatod - javítom ki előzékenyen. - Engem nem érdekel különösebben - tudatom vele immáron sokadjára, ez a halandó nem olyan szerencsés, hogy érdekeltségemet leljem benne, s ezáltal megmentsem, mint azt a korábbit. Sőt, Pelyhes gondolatébresztő cselekedetei után tulajdonképpen rajta, és a kínzásán kívül már alig mozgat meg valami.
Nem is csoda, szabadulásom és a penge közvetlen fenyegető voltát elhárítva ujjaim szinte ösztönnel találják meg útjukat Caliban csinos torkára, amelyen reflexesen szorulnak csaknem rögvest. Teljességgel élvezni mégsem tudom a kilátásba helyezett kínzást, emberibb oldalamhoz tartozó nevemet hallva, méghozzá az Ő hangján csendülve elég ahhoz, egy momentum erejéig összerezdüljek, ábrázatomon végigfusson az elbizonytalanodás, és kezem se szorongassa oly nagyon. Gyengeségem nem tart tovább kérészéltű másodperceknél, dühömet hamar táplálni kezdi a tény, elég tőle egy aggodalmas nyikkanást hallanom, hogy megtántorodjak vérszomjas terveimben. Nem látok precízebb megoldást, mint agresszióm fokozásával kompenzálni mindezt, hátha sikerül végre átbillennem azon a vékonyka mezsgyén, és visszanyernem gyilkolásra minden további nélkül hajlamos énemet. Segítségemre van, mióta képes vagyok a koncentráció nemes művészetére, másra sem fordítom démoni erőmet, mint tudatom megtisztítására, az alkohol káros befolyásától való megszabadulásra.
- De nem fogod megmenteni, ostoba angyal, hanem a semmiért fogsz meghalni. Még mindig nem fogtad fel? - szűröm a fogaim között, szelídségemet már rég magam mögött hagyva, erőltetve helyette a haragomat, amelyet kitűnően táplál Cal esztelen önfeláldozásának kilátásba helyezett gondolata. Miért képtelen felfogni, ha meg akar maradni ebben a világban, és igazán tenni valamit, akkor nem maradhat tiszta, patyolat tollas? Megmagyarázni nem tudnám, miért bosszant ennyire, végtére is örülnöm kellene, egy angyallal kevesebb problémám lesz az életben, mégis észt kívánok verni belé, ezért könyörög minden porcikám. Erőlködésem hozományává viszont majdnem a torkának összeroppantása válik, akkor ocsúdok csupán fel, amikor hang már egyáltalán nem képes kiszökni tágra nyílt ajkai közül. Elengedem végül, józan eszemről pedig megszokott sértések formájában igyekszem biztosítani őt s magamat is, noha tudom, ezúttal tényleg veszélyes vizeken evezek.
Remélhetőleg ez számára is intő jel volt arra vonatkozóan, jobban teszi, ha engedi, kivégezzem végre az idióta démont, aki miatt lassacskán vérre menő csatát vívunk, de nem is tudom, mit vártam az erkölcs fellegvárától. Ruhámba kapaszkodni érzem az előbbi erődemonstrációtól még gyengén szorító ujjait, kérnie sem kell, forduljak felé, hiszen előre eltökélem, ezúttal nem fogja megúszni egy kis atyai ráhatással. Mielőtt azonban még pisloghatnék egyet, az öklét találom egyenesen az orromba fúródva. Mit ne mondjak, ahhoz képest, hogy az előbb még az életéért küzdött, eléggé meglepett ezzel a sunyi, mégis agresszív megmozdulásával, olyannyira, meg is tántorodok hirtelen, pedig az utóbbi percekben másra sem fordítottam démoni erőm nagyját, mint elmém megtisztítására az alkoholtól. Nyilván, az ideális körülményektől messze esek, nem sikeredett teljes józanságot elnyernem, és ez még a gyógyulásom rovására is ment; se a mellkasomat, sem a kezemet, és most már az orromat ért sérülést sem vagyok képes szempillantásra eltüntetni.

Megilletődöttségem ettől független nem él soká, létezésében kétségbe vonható türelmem utolsó morzsái is cserbenhagynak, felengedve elmémben a gátat, amelynek jó szolgálatot szokása tenni annak érdekében, ne változtassak mindent sírkertté, hol lábam épp a talajt éri.
- Igazán…? - szólalok meg elhalkulva, szabad kezemmel vértől mocskos orromat tapogatva, mintha attól legalábbis elmúlna a szivárgás, vagy éppen a fájdalom. Sokat ugyanakkor nem időzök a sebeim nyalogatásával, kiegyenesedvén enyhén görnyedt tartásomból, az angyalra emelem az üresség temetőjévé vált tekintetemet. - El kellett volna menned - közlöm vele a tényt, csalódottságot, aggodalmat, sajnálatot már rég nem hordozva hangszínemben, puszta tárgyilagos megállapítás volt ez a részemről, és figyelmeztető, most már ne várjon semmi jót. Tudatában vagyok magamnak, túlzottan jól ismerem az érzést, amikor teljesen hatalmába kerít a romlottság.
Többet hát nem is szólok hozzá, izmaimat megfeszítve, ábrázatomat fagyottá avanzsálva indulok meg felé, addig szelve magabiztosan, megállíthatatlanul a betont magam alatt, míg újra el nem érem a testét. Első ízben nem teszek egyebet, csupán addig lököm magam előtt, míg háta vadul a sikátor falának nem csapódik, feltéve, ha nem tér ki közben. Viszont, amennyiben eddig sikerül elérnem, örömmel megkóstoltatom az arcával én is az öklömet.
A pengét félúton elhagytam a földön, a könnyebb utat én sem választanám, noha az én lelkemnek nem kell megnyugodnia, pusztán a kínjait óhajtom minél hosszadalmasabbra nyújtani.
Szószám: 1459 | Born free

Vissza az elejére Go down

Ajánlott tartalom
it's my own design





Tárgy: Re: Devil may care

Vissza az elejére Go down

Devil may care

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Wicked World :: Off topic :: Lezárt játékok-