wicked games
 
HomeHome  CalendarCalendar  Gy.I.K.Gy.I.K.  KeresésKeresés  TaglistaTaglista  CsoportokCsoportok  RegisztrációRegisztráció  BelépésBelépés  
Belépés
Felhasználónév:
Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszavam!
Ki van itt?
Jelenleg 1 felhasználó van itt :: 0 regisztrált, 0 rejtett és 1 vendég

Nincs

A legtöbb felhasználó (34 fő) Szomb. Okt. 29, 2016 6:34 pm-kor volt itt.
Latest topics
» Fabletown
by Vendég Hétf. Május 01, 2017 1:31 pm

» Marvel-Universe Frpg
by Vendég Szomb. Ápr. 15, 2017 12:16 pm

» Superhero Academy
by Alice Murray Pént. Ápr. 14, 2017 10:46 am

» Partner kereső
by Ashleigh Murray Csüt. Ápr. 13, 2017 8:52 pm

» Avatar foglaló
by Ashleigh Murray Csüt. Ápr. 13, 2017 4:43 pm

» Ashleigh Murray
by Heather Keeser Csüt. Ápr. 13, 2017 3:40 pm

» Asgard
by Vendég Hétf. Ápr. 03, 2017 11:12 am

» Nightmares frpg
by Vendég Hétf. Márc. 27, 2017 6:18 pm

» Liam Sawyer
by Liam Sawyer Vas. Márc. 26, 2017 6:46 pm

» Mavis Riona Hazeldine
by Mavis R. Hazeldine Pént. Márc. 24, 2017 8:09 pm

» Connor;
by Shaw Fairley Pént. Márc. 24, 2017 7:10 pm

» Mrs. Wilder
by Mason Wilder Pént. Márc. 24, 2017 6:59 pm

» Mason.
by Jewel Marano Pént. Márc. 24, 2017 6:44 pm

» Szexi tanárbácsi
by Heather Keeser Pént. Márc. 24, 2017 11:50 am

» Tristan Thorne
by Tristan Thorne Kedd Márc. 21, 2017 8:52 pm

© Credit
Szeretnénk megköszönni mindenkinek a szorgos és kemény munkáját az oldal átalakításával. Dzsininek a csodás diziért, Saya-nak pedig a fenomenális fejlécért. A képek a Google keresőjében mind megtalálhatóak. A leírások, és újítások Jewel és Emmet szellemi tulajdona. Amiben még előfordulhat Dwight ötletei is, melyeket tovább vitt a saját oldalára; Ancients' Haven-re.

Share|



Aegaeus & Thalassa



Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down

Vendég
it's my own design


Vendég



Tárgy: Aegaeus & Thalassa Szomb. Nov. 26, 2016 3:49 pm


Oceanos & Tethys


Csiga lassan araszoló autók, munkából vagy éppen iskolából hazafelé siető családok és eszeveszett dudaszó; ezek jellemezték a délutáni new yorki forgalmat, amibe a mai napon volt szerencsém belecsöppenni. Általában kerültem a délutáni utazgatásokat, és inkább estefelé tértem csak haza, amikor a dugók és az emberek sokasága már csökkent valamelyest, de most kénytelen voltam ilyen korai időpontban taxiba szállni, és belevetni magam ebbe a nyüzsgő hangyabolyba. Mindezt csak egyetlen egy személy miatt, akinek a hiánya már túlságosan naggyá nőtte ki magát a lelkemben ahhoz, hogy tovább tudjam nélkülözni. Túlságosan türelmetlen voltam ahhoz, hogy addig várjak, míg a kocsim a szerelőnél van valami számomra érthetetlen indok miatt, így pár órával ezelőtt a taxizás mellett döntöttem, ami nem igazán volt a szívem csücske, már a legelején sem. Ezt a döntést most, negyvenöt perc semmit sem érő várakozás után a dugóban mélységesen megbántam. Az utastérben állt a levegő, a fülledt meleg pedig szinte már elviselhetetlen volt, de még így is jobban bírtam, mint a sofőr, kinek tarkójáról szinte már csorgott a verejték. Az apró izzadtságcseppek egymással versenyeztek a lejutásért, hogy aztán a nyeremény helyett csak rút halált halljanak a férfi ingének hátuljában. Azonban ez a folyamat is csak pár percig tudta lekötni a figyelmemet; akkor untam meg véglegesen a várakozást, s belegondolva abba, hogy innen már nincs is messze Oceanos lakása, gyalog pedig már vagy ezer éve ott lennék, sietősen szálltam ki az autóból. Természetesen a jóember fizetségét sem felejtettem el, jókora borravaló is került az összegbe - még annak ellenére is, hogy az utazás kész katasztrófa volt. Ahogy pedig elindultam, lépteim akaratlanul is egy gyorsabb tempót vettek fel, miközben könyökhajlatomon ott lógott egy fekete női bőrtáska, benne a legalapvetőbb és legfontosabb dolgaimmal. Egy hete már annak, hogy megszakítottam a kapcsolatot a szeretőmmel, s mindannak ellenére, hogy ő épp elégszer keresett ahhoz, hogy már-már megszánjam; sosem válaszoltam neki. Nekem most csak és kizárólag Oceanosra volt szükségem. Talán túl hosszú volt a tőle távol eltöltött idő... De úgy terveztem, most huzamosabb ideig maradok mellette és vele, és úgy fogunk élni, mint a többi, normális házaspár, melyekben a feleség nem találta ki a nyitott házasságot, hogy felpezsdítse a házastársi életet. Ezekkel a gondolatokkal értem a férjem otthonához, és talán egy enyhe bizonytalanság volt bennem, amikor megnyomtam a csengőt, és vártam, hogy a férfi ajtót nyisson nekem. Elég ideje már annak, hogy itt jártam - legalábbis én így éreztem, miközben a bejárati ajtó halkan megnyikordult, ahogy nyitották. Az arcomra egy szerelmes, lágy mosoly került, és egy picit közelebb léptem, amikor megjelent Oceanos alakja.  Még mindig ugyanúgy hatott rám, mint régen; a vérem felpezsdült, ahogy végig pillantottam az arcán, ahogy a szemébe néztem, s ahogy végigsiklattam tekintetem az egész valóján, mintha ismét az eszembe akarnám vésni minden porcikáját. Pedig már tökéletesen ismertem őket, és álmomból felverve is rögtön fel tudtam volna sorolni minden jellegzetességet, minden hibát...
- Hazatértem, Oceanos.  

remélem kezdőnek megfelel♥ • 471 szó •
Vissza az elejére Go down

Vendég
it's my own design


Vendég



Tárgy: Re: Aegaeus & Thalassa Szomb. Nov. 26, 2016 4:59 pm


Aegaeus & Thalassa


Lassan már jó húsz perce is annak, hogy felébredtem, de még mindig a párnák között heverészem mind egy gyerek. Hiába, a tegnap este igazán hosszúra sikeredett és valamikor a hajnali órákban érhettem csak haza. Azt nem mondhatnám, hogy berúgtam, de mintha egy kissé becsíptem volna, ami elvileg lehetetlenség.
Na persze a velem mulatozó ikerpárt ez közel sem zavarta, sőt nekik sokkalta jobban megártott az ital, bár az ágybéli teljesítményükkel nem volt gond. Azonban nem maradtam ott náluk, miután ők elaludtak, elvégre abból reggel csak felesleges magyarázkodás lenne, ami egyikünknek sem jó.
Így hajnalban, még napfelkelte előtt hazaértem, hála az égnek ilyen tájt még a város eléggé kihalt, szóval nem volt nehéz hazajutni a sportkocsimmal. Furcsa nekem ilyen flancos járművel mutatkozni, elvégre sosem voltam oda az ilyesmiért, azonban azt meg kell hagyni, hogy szemkápráztató kocsikat képesek manapság már tervezni az emberek.
Végül nagy nehezen kikászálódok az ágy szélére, egy szál alsógatyában, miközben csupasz felsőtestemet eléri a teraszról beáramló, frissítően hideg levegő. Szerencsére nem kell aggódnom amiatt, hogy megbetegednék, így percekig csak ülök ott és élvezem a hideg levegő élénkítő hatását.
Miután ennek köszönhetően eléggé felébredtem, úgy döntöttem itt az ideje megkoronázni ezt a remekbe szabott reggelt egy jó öreg hidegzuhannyal a fürdőben. Az átlag emberekre is jó hatással van ez, de rám, mint víz istenre még inkább kedvező a hatása. Legszívesebben egész nap csak a tengerben lubickolnék, de sajnálatosan még egy titánnak is vannak bizonyos kötelességei, amelyek alól nem bújhat ki mindig.
Már éppen végeztem a zuhanyzással, amikor megszólalt a csengő. Hogy én ezt mennyire imádom, hogy mindig akkor csenget valaki, amikor éppen a legalkalmatlanabb. Végül nem sokat szöszölve csupán egy törölközőt csavarok a derekam köré, miközben elindulok az ajtóhoz, hogy kinyitva megtudjam a csengető kilétét.
Az ajtót kinyitva azonban egy nem várt látogatóba botlottam és az igazat megvallva még én magam sem voltam abban biztos, hogy örülök e neki. Az arcomon alig egy pillanat leforgása alatt több érzelem is átfutott, kezdve a megdöbbenéstől egészen a boldogsággal vegyített haragig.
- Haza?! – Egyetlen szó, csupán ennyit sikerül kinyögnöm először, az is inkább hangzik kérdésként, sem mint tény megállapításként. Nem tudom eldönteni, hogy boldog legyek e vagy éppen dühös, de azt se hogy most mi lenne a legjobb. Rácsapni az ajtót és remélni, hogy elmegy vagy behívni őt.
Végül utóbbi mellett döntve félreállok az ajtóból, és kezemmel intek, hogy fáradjon be. Jól láthatóan kissé megkukultam, tényleg nem számítottam a megjelenésére és egyelőre még a megfelelő szavakat keresem. Nem tudom mit kéne mondani ennyi idő utáni viszontlátásra, elvégre szó nélkül eltűnt évekre és ez közel sem az első alkalom volt.


megjegyzés • 419 •
Vissza az elejére Go down

Vendég
it's my own design


Vendég



Tárgy: Re: Aegaeus & Thalassa Szomb. Nov. 26, 2016 6:00 pm


Oceanos & Tethys


A vérem szinte úgy pezsgett, mint egy tapasztalatlan nőnek az első alkalomkor, vagy mint egy ifjú arának a nászéjszakán, amikor először adja oda magát újdonsült férjének. Oceanos ugyanolyan lehengerlő módon hatott rám, mint évezredekkel ezelőtt, s ezt csak bizonyította azt, amiben mindvégig biztos voltam; annak ellenére, hogy vannak alkalmak, amikor más férfiak karjai közt tartózkodom, a szívem csak és kizárólag az előttem tornyosuló férfit szereti, őérte epekedik. Ugyanolyan hévvel - ha nem jobban. Erre pedig rátett egy lapáttal, amikor megláttam, hogy csupán egy törölköző volt rajta, ami hanyag módon takarta ágyékát. Néhány sunyi módon csöpögő vízcseppet is észrevettem, ahogy tekintetem ismételten végig futtattam izmos testén, s ebből könnyedén kitaláltam, hogy nagy eséllyel épp zuhanyzott, s talán ebben zavartam meg. Végül újból az arcára pillantottam, a rajta megjelenő érzelmek sokaságától az ajkaimon játszó mosoly kissé enyhült, és már-már zavartan helyeztem át testsúlyomat egyik lábamról  a másikra, kissé megigazítva a lassacskán kényelmetlenné váló, nehéz táskát. Megdöbbenés, zavar, boldogság. Ezeket mind letudtam olvasni Oceanos arcáról, hiszen számomra olyan volt, mint egy nyitott könyv, kinek egy apró mimikájából, mozzanatából a legtöbb esetben azonnal tudtam, hogy mit akar, mit szeretne mondani. Hasonló volt ez az alkalom is. Azonban tökéletesen megérettem ezeket az érzelmeket, és teljesen tisztában voltam azzal is, hogy zavara jogos. Évekkel ezelőtt, egy szó nélkül tűntem el, úgy, hogy még ha keresne se tudjon megtalálni. Ostobaságaim hosszú listájának egy újabb gyöngyszeme volt ez, amire már akkor sem voltam nagyon büszke, jelen pillanatban pedig pláne. Mégis, próbáltam úgy viselkedni, mintha nem történt volna semmilyen komoly dolog, ami valamiféle akadályt emelt volna kettőnk közé - még akkor is, ha szerelmünk megingathatatlanan és örök. Ha másban nem is, ebben a dologban biztos voltam; legyek bármennyi is meggondolatlan jó pár alkalommal, Ő ugyanúgy fog szeretni, mint előtte. S mint én őt.

- Igen, haza. Hozzád - bólintottam egy aprót, majd immár jól láthatóan léptem közelebb hozzá, ajkamon pedig ismét feltűnt az a boldog mosoly, mint pár pillanattal ezelőtt. Néhány másodpercig csak Oceanos tekintetét fürkésztem, olvasva benne. Felrémlettek bennem azok az alkalmak, amikor az a szempár már zavarba ejtően közelről figyelt engem, olykor különböző tevékenységeim közben, néha pedig csak úgy, szórakozásból, hogy kiélvezze a mozdulataimat, de mindig elérve azt a bizonyos libabőrt és azokat a jóleső érzéseket. Ez az alkalom azonban most nem ilyen volt; és jól tudtam, hogy hiába kezelem ezt az igencsak komoly dolgot egyszerűen, nem fogom ilyen könnyen megúszni, s talán nehezebben fogjuk ezt túl lépni, mint az eddigieket. Mindennek ellenére, könnyed mozdulatokkal léptem beljebb a lakásba, amikor félreállt, hogy utat engedjen nekem. Tekintetem gyorsan siklott végig a berendezésen. A távozásom utáni változtatások szembetűnőek voltak, az álló fogas, ami az itt létemkor még rögtön a bejárat mellett díszelgett, eltűnt. Így hát jobb híján a mellettünk lévő kis asztalkára tettem le a táskámat, majd Oceanos felé fordultam. - Hiányoztál, kedvesem. Eszméletlen öröm újra látni téged és itt lenni veled.
Halk szavaimat tettek is követték; közelebb lépve hozzá, egy mozdulattal löktem be a mögötte még mindig tárva-nyitva lévő ajtót, hogy aztán karjaimmal átkarolhassam a nyakát. Csak reménykedhettem benne, hogy nem fejti le magáról a végtagjaimat, ezzel együtt pedig utasít el. Minden érzékem azt súgta, hogy nem lesz felhőtlen a viszontlátás öröme, én mégis reménykedtem a legjobbakban. Bíztam benne, s tudtam, hogy a szerelmünk ezt is átvészeli.
- Haragszol rám, Oceanos...? 

♥♥♥ • 542  szó •
Vissza az elejére Go down

Vendég
it's my own design


Vendég



Tárgy: Re: Aegaeus & Thalassa Szomb. Nov. 26, 2016 6:55 pm


Aegaeus & Thalassa


Ha egy titán kaphat érzelmi sokkot, akkor valószínűleg én most azt kaptam. Egyszerűen annyi különböző érzelem ütötte fel a fejét egyszerre, hogy szinte kezelni sem tudom. Egyrészt az önfeledt boldogság, hogy újra láthatom azt, aki ily fontos nekem, de volt ott harag is bőven, amiatt hogy szó nélkül elhagyott engem, mintha csak nem töltöttük volna együtt életünk nagy részét, úgy mintha nem is számítottam volna neki soha.
Nehéz szavakkal leírni, hogy milyen érzés is ez, de nagyjából olyan lehet, mintha a lelked egy része önként szakítani ki magát a testedből, mert már nem akar többé veled lenni. Az pedig, hogy megjelent itt közel sem volt olyan megnyugtató, mint azt hinné. Persze, én lennék a világ legboldogabb férfija, ha velem maradna, de a gond az, hogy a lelkem legmélyében végig ott maradna a félsz, hogy vajon mikor fog újra szó nélkül eltűnni.
Soha nem voltam az a nagyon érzelgős típus, de biztos vagyok abban, hogy nem bírnám ki, ha újra arra ébrednék, hogy ő elment. Az ilyesmit egyszer is borzasztó átélni, nekem pedig nem egyszer volt balszerencsém részt venni ebben a nevetséges cirkuszban, mert ostoba módon mindig megbocsátok neki, hiába a sok fájdalom, a szenvedés, amit okoz nekem, mégis ő életem szerelme, akiért gondolkodás nélkül kitépném még a saját dobogó szívemet is.
Az ajtónyitás után már nem fogom olyan szorosan a törölközőt a derekam közül, így lehetséges, hogy véletlenül bepillanthat alá, de az igazat megvallva ez a jelenlegi helyzetben a legkevésbé se érdekel.
Az elmúlt évezredek alatt olyan sokszor láttuk már egymást teljesen meztelenül, hogy ha bekötött szemmel kellene lerajzolnom a testét, akkor is minden egyes porcikája jó helyen lenne.. Helyette végül inkább a tekintetem az övébe fúrom, főleg abba a gyönyörű szempárba, amely még ma is gond nélkül levesz a lábamról.
~ Igen, haza, Hozzád ~ ismétlem csak gondolatban a szavait és akaratlanul is egy nagyon egyszerű kérdés furakszik a fejemben. Miért? Mégis miért jött haza és vajon mit akarhat tőlem? Talán ennyire élvezi a kínzásomat, hogy újra látni akarja, ahogy szenvedek a közelségétől. Ő valószínűleg nem is tudja, hogy mennyire szétestem, miután legutóbb elhagyott engem. Majdnem egy teljes évig ki se tettem a lábam a lakásból, csak a néha benéző gyermekeink tartották bennem a lelket.
Tökéletes példája voltam olyasvalakinek, aki már nem akar élni tovább, de valahogy mégis sikerült túllépnem rajta, főleg annak köszönhetően, hogy újból belevetettem magam a kötelességeimbe, remélvén, hogy ezzel más irányba terelhetem a gondolataimat.
Végül aztán belép a lakásba, amelyet egykor otthonunknak hívtunk, bár nem sok minden emlékeztetheti a régi időkre. Lényegében szinte minden bútort lecseréltem, vagyis inkább kicseréltem, mert egyetlen darab sem maradt éppen, miután elment.
Kitomboltam magam akár egy hurrikán, amely cél nélkül tombol, csak azért mert örömét leli a pusztításban. Valamennyivel könnyebb volt túllépni rajta úgy, hogy eltűntek azok a tárgyak, amelyek a nap minden egyes pillanatában rá emlékeztethettek volna.
- Én is… örülök, hogy látlak. – A szavak jól láthatóan nehezen hagyják el az ajkaim, és inkább tűnnek gépiesen elmondott szavaknak, sem mint érzelmektől túlfűtöttnek. Az ajtó becsukása el se jut a tudatomig, az igazat megvallva magasról teszek rá, azonban a közeledése váratlanul ér, az pedig még inkább, hogy a nyakam köré kulcsolja a karjait.
Bár nem húzódok el tőle, fizikailag legalábbis semmiképpen, azonban nem is próbálok közelebb kerülni hozzá, sőt tekintetem sem keresi az övét, hanem inkább próbálok elnézni mellette, a terasz irányába, mintha csak kiutat keresnek a helyzetből. Egy menekülőtat, ha úgy tetszik, valahova ahol lenne egy kevéske időm összeszedni a gondolataimat.
- Miért jöttem el hozzám… ennyi év után? Mit akarsz még tőlem? – Nem felejtettem el, amit pillanatokkal ezelőtt mondott, hogy hiányoztam, mégis egyszerűen nem vagyok képes már hinni neki. Ő életem szerelme és amíg élek szeretni is fogom őt, de valami megtört bennem az évek alatt, elveszett az a feltétlen bizalom, amit iránta éreztem.



megjegyzés • 619 •
Vissza az elejére Go down

Vendég
it's my own design


Vendég



Tárgy: Re: Aegaeus & Thalassa Szomb. Nov. 26, 2016 8:03 pm


Oceanos & Tethys


A nélküle eltöltött, hosszú évek alatt már meg annyiszor megfogalmazódott bennem az a kérdés, hogy vajon pontosan miért is mentem el? Milyen ok késztetett arra, hogy ott hagyjam azt a férfit, egyedül, aki a világot jelenti nekem? Száz és száz alkalommal tettem fel magamnak ezt, de soha nem találtam rá konkrét választ. Talán azért, mert nem is volt, és ezt a menekülést - mert ezt joggal lehet annak nevezni -, csak az én saját ostobaságom késztette. Pont, mint akkor, mikor a nyílt házasság ötletét felvetettem Oceanosnak, nem törődve sem az ő érzéseivel, sem azzal, hogy ez hogyan is fog hatni a kapcsolatunkra a jövőben. S tényleg, emiatt a szabad életmód miatt akadtak különböző bukkanók és akadályok, amiket egészen eddig, talán csak a szerencsének és a sorsnak hála tudtunk átlépni. Példának okáért ilyenek voltak azok a gyerekek, amelyek a szeretőinktől születtek. Ők nem éppen a szó pozitív értelmében tették különlegessé kettőnk házasságát, ám bár igazán nem róhattam fel ezt neki, hiszen nekem ugyanúgy voltak ilyen utódaim, emellett pedig, az ötlet, ami miatt ezek a gyerekek a világra jöttek az én fejemből pattant ki. S most, hogy visszatértem hozzá, az egykori közös otthonunkba, a köztem és Oceanos közti feszültség is egy ilyen bukkanó volt, amit meg kellett oldanunk. Szó mi szó, minden reménykedésem ellenére tisztában voltam azzal, hogy az is jogos lenne ha elküldene. Minden egyes alkalommal, amikor eltűntem - nem is sejtve, hogy valójában mekkora fájdalmat okoztam neki ezekkel a húzásaimmal -, majd miután visszatértem hozzá, bújva és szeretgetve őt, kimutatva felé határtalan szerelmemet... Mindig megbocsátott, szinte már az első szóra. Kivétel nélkül. És éppen ezért éreztem magam jelen pillanatban is annyira kutyául.
És ez az érzés pedig csak még jobban felerősödött bennem a szavait hallva, melyekben már nem tomboltak annyira az irántam érzett érzések, mint pár évvel ezelőtt. A szívem összefacsarodott. Itt volt tőlem a férjem, életem szerelme, alig pár milliméterre, és éppen őt öleltem, és mégis... Távol volt. Túlságosan távol ahhoz, hogy ismét olyan egyszerűen megérinthessem a lelkét és a szívét, amit jól láthatóan tönkre tettem azzal, hogy magára hagytam minden szó nélkül. Ezt igazolja az is, hogy nem reagált az ölelésemre. Nem mozdult,  hogy közelebb férkőzzön hozzám, mint régen tette, s nem is viszonozta a gesztust, még udvariasságból sem. Egyszerűen csak ott volt, mint egy szobor vagy egy robot. Még néhány pillanatig a nyaka köré kulcsoltam a kezeimet, bizakodva benne, hogy mégis reagál valamit, egy aprócska mozdulatot, amivel felpezsdíti fájdalmasan lüktető szívemet, de teltek a másodpercek, és nem történt semmi. A közénk beálló, síri csend feszültséggel volt tele, így végül inkább lassan eleresztettem őt, hátrálva egy kicsit, így pillantva rá. De a férfi nem nézett a szemeimbe, sem rám; helyette valahova mögém fókuszált, a terasz irányába, mintha még a látványom is fájdalmasan, gyötrelmesen érintené. Egy apró sóhaj szökött ki ajkaim közül. Egyik kezem akaratlanul mozdult, s felemelve simítottam végig borostás arcán. A rövid szőrszálak ismerősen és szinte már kellemesen karistolták végig a tenyeremet, halvány mosolyt csalva az arcomra, ahogy visszaemlékeztem, hogy milyen sokszor tettem már meg ugyanezt a mozdulatot. És most is, mint régen; egy gyengéd mozdulattal fordítottam magam felé az arcát, az állánál fogva. Bíztam benne, hogy legalább egy pillanatig ott tudom tartani, és nem kapja el a tőle megszokott gyorsasággal a fejét.
- Nézz rám, kérlek - a hangom csak suttogás, és ahogy a fájdalmas mosoly megjelent az arcomon, mikor rájöttem, hogy talán menekülni akar azzal, hogy nem néz rám, nem sok kellett ahhoz, hogy kiszökjön az első könnycsepp. De egyelőre erős voltam, visszatartottam, s csupán csak kezemmel engedtem el őt, ezzel megszüntetve minden fizikai kontaktust kettőnk között. Nem akartam őt kínozni; tudtam, hogy minden érintésem olyan neki, mint egy korbácsütés, amivel csak fokozni akarják a szenvedését, így visszafogtam magam, nem mozdultam, hogy közel legyek hozzá, még akkor is, ha óriási volta kísértés. Szinte már kibírhatatlan. Túlságosan hiányzott, túlságosan szükségem volt rá... - Azért jöttem el hozzád, mert hiányoztál. Elviselhetetlenül - egy pillanatra lecsukódtak a szemeim, de aztán újra rápillantottam, próbálva fogva tartani a tekintetét, hogy csak rám és a szavaimra figyeljen. - Én csak Téged szeretnélek. Tudom, hogy ez mennyire kegyetlenül hangzik, főleg miután szó nélkül eltűntem az életedből olyan hosszú időre, és nem is várhatom, hogy ezek után ismét olyan könnyen megbocsáss és vissza fogadj, de... Ostoba voltam! Hiába voltak ott mások, akik körberajongtak, rájöttem, hogy nekem csak rád van szükségem, és hogy csak Te kellesz nekem ahhoz, hogy teljes lehessek... Mert szeretlek. Mindennél jobban, és kegyetlen és hülye dolog volt tőlem az, hogy elmentem. Kérlek, bocsáss meg.
Habár nem tehettem róla, az egész inkább tűnt egy hisztérikus kifakadásnak, mint egy értelmes magyarázatnak, vagy bocsánatkérésnek, de a szavaimat már nem tudtam visszaszívni. Az érzelmeim elragadtak, ennek bizonyítékaként pedig immár nem tudtam visszatartani; kibuggyantak azok a fránya könnycseppek.

♥♥♥ • 784  szó •
Vissza az elejére Go down

Vendég
it's my own design


Vendég



Tárgy: Re: Aegaeus & Thalassa Szomb. Nov. 26, 2016 8:50 pm

Aegaeus & Thalassa


Tudjátok, az emlékezet furcsa egy dolog. Több mint öt ezer éve kötöttük az össze életünket, megszámlálhatatlanul sok boldog pillanattal ajándékozva meg egymást, mégis, most amikor vissza akarok ezekre emlékezni, egyszerűen nem megy. Azonban a rossz pillanatok, amelyeket legszívesebben elfelejtenék, mindig újra és újra visszatérnek.
Önkéntelenül is felrémlik bennem az első eset, amikor ott hagyott egy halandó férfiért. Talán Kr.u. kétszáz körül járhattunk, akkoriban Rómában éltünk még és egy egyszerű tábornok volt csupán az ember. Akkor még azt hittem, hogy ez egy-egyszeri kilengés lesz, ami után folytathatjuk az életünket és élhetünk boldogan, elfelejtve azt is, hogy valaha ez egyáltalán megtörtént.
Azonban ez nem így történt, az évszázadok során újra és újra otthagyott engem, nekem pedig minden egyes alkalommal meghalt a lelkem egy része, mégis még manapság is az a szívem legfőbb vágya, hogy újra karjaimba zárhassam….legalábbis eddig azt hittem.
Tudom, hogy ezen már késő morfondírozni, de tehetett volna mindkettőnk számára egy szívességet azzal, hogy jelezte volna érkezését. Mindkettőnknek lett volna egy kevéske ideje, hogy átgondolja mit is akarunk egymástól és a kapcsolatunktól.
Ő azonban nem ezt tette, hanem beállított az ajtómba, mintha csak nem évekre tűnt volna el, hanem csak pár órára. Az igazat megvallva nem is értem, hogy mit gondolt, amikor eldöntötte, hogy meglátogat. Talán remélte, hogy újra minden a régi lesz, én pedig elfelejtek mindent? Bár csak ilyen egyszerű lenne, bárcsak képes lennék elfelejteni a fájdalmat, amit okozott nekem, de egyszerűen nem megy.
Vannak a lelkemen olyan tőle származó sérülések, amelyek soha nem fognak teljesen begyógyulni és ezek a sebek újra felszakadnak abban a pillanatban, ahogy a közelembe ér. A felé intézett szavaimat már sajnálatosan rég nem járják át úgy az érzelmek, ahogy annak lennie kéne.
Az hogy átkulcsolta a nyakamat nagyobb kínzás volt, mint azt bárki is hinné, mert éreztem ismét a selymes bőrének érintését, miközben legszívesebben újra beszippantottam volna hajának csodás illatát. Legszívesebben menekültem volna, de valami mégis megakadályozott benne, a lelkem egy része talán, ami még mindig üvöltve reménykedett, hogy egyszer újra képes leszek bízni a nőben, aki az életem.
Nem akadályoztam meg abban, hogy kezével gyengéden az arcomat a sajátja felé fordítsa, túlságosan is szerettem őt ahhoz. Láttam, hogy szavaim miképpen okoznak neki fájdalmat, de most nem törődtem vele, most csak magammal törődök, ez egyszer életem során én vagyok a legfontosabb a magam számára.
- Ne… kérlek, ne kínozz tovább… Egyszerűen… nem bírnám ki még egyszer azt a fájdalmat, amit a hiányod okoz… Túl sokszor törted össze a szívem… egyszerűen nem tudok… nem merek már bízni benned. – Minden egyes szavamból csak úgy csöpög a keserűség, amely a sok ezer évnyi szenvedés hordaléka. Bár csak képes lennék benne újra bízni, akkor talán újra kezdhetnénk mindent.
Látom a szeméből kicsorduló könnyeket és ez az utolsó csepp a pohárban. Legkevésbé akartam azt, hogy ő szenvedjen miattam, de most saját magamon se tudok segíteni, nem hogy rajta. Végül nem látván más megoldást, kibújok szerelmem öleléséből és a konyha felé veszem az irányt, ahol nem sokára egy nektárral teli üveg kerül elő, hogy aztán egy pohárba kitöltve egy húzásra megigyam.
Biztosan nem tartozik a legjobb ötletek közé az, hogy most iszom, de egy fikarcnyit se érdekel, talán az ital elviselhetőbbé teszi ezt a helyzetet. Közben pedig az ital fölött Ő rá pillantok, mert még a gondolat is fáj, hogy elveszíthetem őt.




megjegyzés • 533 •
Vissza az elejére Go down

Vendég
it's my own design


Vendég



Tárgy: Re: Aegaeus & Thalassa Szomb. Nov. 26, 2016 9:57 pm


Oceanos & Tethys


Már az idejét sem tudtam annak, hogy mikor ejtettem könnyeket utoljára bármi vagy éppen bárki miatt is. Mindig is erős nő voltam, aki minden helyzetben tartotta magát, magabiztos volt és a legapróbb jelét sem mutatta ennek és az ehhez hasonló érzelmeknek. Bármi is volt, én rezzenéstelenül tűrtem. Az eddigi veszekedéseink és összezördüléseink Oceanossal, vagy a különböző komolyabb problémák a gyermekeink körül, amelyeket anyai szívem rettentően nehezen tűrt csak el - egyik sem csalt könnyeket a szemembe. Talán joggal lehetne jégszívűnek is hívni emiatt, de ez az állítás jelen esetben egészen szépen megbukott volna. Hiszen ez a helyzet mást volt; ott álltam a férjemmel szemben, alig egy lépésnyire, az érzés mégis olyan volt, mintha tengerek választottak volna el minket egymástól, a könnyek pedig lassan már patakokban folytak az arcomon, ahogy véglegesen utat engedtem az érzelmeimnek. Jelenleg sehol sem volt az az erős, minden problémára fagyosan reagáló Tethys, akit a gyerekeink, az istenek, vagy akár bárki is ismertek. Nem, az a titán most a háttérbe szorult, és a helyét átvette az aggódó feleség és anya, aki a saját ostobasága miatt szenvedett, s emiatt az ostobaság miatt szenvedésre ítélte azt is, akit a világon a legjobban szeretett. Mert ez a helyzetet most nem lehetett azzal a technikával megoldani, mint amivel eddig is tettem; hogy elmondom neki, mennyire szeretem, hogy milyen fontos nekem, s ezeket az érzéseket a tekintetemmel és tetteimmel is tisztán az értésére adom, ezzel pillanatok alatt meglágyítva a szívét. Annyira szerettem volna, hogy ha megint így megtudom oldani a helyzetet, amit én okoztam saját magamnak! De nem, nem lehetett, s nem is tudtam. Túl sokszor szórakoztam már Oceanossal úgy, hogy eltűntem, vagy másokkal hetyegtem, miközben erről Ő is tudott, de nem tette szóvá, hiszen ahhoz túlságosan fontos voltam neki. Éppen ezért, talán ez a szívemben lüktető fájdalom lehetett most a büntetésem az eddigi kegyetlen tetteim miatt. A cselekedetei és a szavai, melyek tőrként fúródtak a szívembe egyre és egyre távolabb sodortak tőle, én pedig hiába kapálóztam utána, nem értem el semmit. A helyzet egyre csak rosszabb lett, én pedig egyre csak elkeseredettebb.
- Ne mondj ilyeneket, kérlek... - suttogtam válaszul neki, szavaim ugyanolyan keserűek és fájdalmasak voltak, mint az övéi. Testem már enyhén remegett a túl sok negatív érzelem hatására,és bármennyire is szerettem volna, nem borultam a nyakába. Azzal csak még nagyobb kínokat okoztam volna neki, pedig az lett volna a legutolsó dolog, amit tenni szerettem volna. Előbb okoztam volna óriásai, kibírhatatlan fájdalmat magamnak, minthogy a velem szemben lévő férfit bármilyen módon is bántsam. Mindig is óvni szerettem volna Oceanost, mint feleség a férjét, egy tökéletes házasságot vele; többek között épp ezért volt a nyitott kapcsolat ötlete is, amiről egészen eddig azt hittem, hogy jó ötlet volt. De be kellett látnom, hogy katasztrófát okoztam, talán végzeteset is, melyet már képtelenség lett volna helyrehozni. Egyre csak mélyebben és mélyebben éreztem magam abban a bizonyos feneketlen gödörben, szinte a bőrömön éreztem a zuhanás jeges érintését, ahogy figyeltem, ahogy engem elengedve s elhagyva sétál ki a konyhába. Nem volt bent olyan hosszú ideig, hogy komolyabban eltudjak azon gondolkodni; mit is kéne tennem. Elveszettnek éreztem magam, teljesen, mint még életemben soha, és tudtam, hogy ez tökéletesen meglátszik rajtam. Pár pillanatig csak figyeltem, ahogy a konyhából kihozott italt - valószínűleg nektárt - forgatja a kezei között, majd egy húzásra megissza, tekintetét mindvégig rajtam tartva. Sírásom habár szipogássá enyhült a csendben töltött percek alatt, de ez a komor, fájdalommal átitatott tekintet ismét előcsalta a könnyeket, lassacskán még pirosabbá és puffadtabbá téve arcomat. Tudtam, hogy pocsékul nézek ki. Pocsékul is éreztem magam. De mintegy magamat kínozva, feltettem neki azt a kérdést, amit nem akartam, ezzel még rosszabbá téve a helyzetet és még több szenvedést okozva mindkettőnk számára.
- Azt mondtad, hogy nem mersz már bízni bennem. Én tényleg gyűlölöm magam a történtek miatt, és tudom, hogy nem tudnál egykönnyen megbocsátani, már ha egyáltalán tudnál... Viszont tényleg minden vágyam az, hogy próbáljuk meg ismét, mivel mindennek ellenére te vagy a legfontosabb az életemben. Azonban... Ha neked ez túl sok, vagy nem megy... Nem lenne a megfelelőbb a számodra, ha végleg szétválnának az útjaink?
Amint kimondtam az utolsó szavakat, a szívem megszakadt.

♥♥♥ • 682  szó •
Vissza az elejére Go down

Vendég
it's my own design


Vendég



Tárgy: Re: Aegaeus & Thalassa Vas. Nov. 27, 2016 8:13 am

Aegaeus & Thalassa


Könnyek… az ő könnyei.. amelyeket én okozok a saját szavaimmal, el se tudnátok képzelni, hogy mennyire fáj az nekem, hogy annak kell fájdalmat okoznom, aki mindennél és mindenkinél fontosabb nekem. Talán ahhoz hasonlítható, mint amit Prometheus átélt, amikor egy keselyű minden egyes áldott nap kiette a veséjét, de talán még az sem volt ennyire kínzóan fájdalmas.
Bár próbálom tartani magamban a lelket, de az igazság az, hogy legszívesebben én is csak sírnék, de engem valami megakadályoz benne. Na persze nem a férfiúi hiúság vagy a büszkeségem az ok, ami megállít, elvégre volt már rá alkalom, hogy előtte sírtam.
Ezek a szomorú alkalmak pedig a gyermekeink, a folyamistenek halála volt. Kevesen tudják, de az ő életük ahhoz a folyóhoz van kötve, amelyiknek az istenei, ha pedig az kiszárad… nos, akkor az ő életük is véget ér.
És hogy akkor végül miért is nem engedek utak a könnyeknek, ahogy életem értelme tette? A válasz nagyon egyszerű: mert nem lennék utána képes abbahagyni. Annyi, de annyi elfojtott fájdalom, kín és düh gyűlt bennem fel az évezredek alatt, hogy ha ezt most kiadnám… nem tudom, hogy mi történne.
Őt természetesen soha nem bántanám, előbb vetnék önkezűleg véget az életemnek, azonban az érzelmi tombolásomat a természet is megérezné, ahogy valószínűleg a város is, így nem tehetem ezt… elvégre én vagyok a jóságos Oceanos, akinek a kötelességei mindennél előbbre valóak.
Szavakkal talán ki sem fejezhető, hogy mennyire is szeretnék benne újra bízni, hogy végre újra együtt lehessünk, hogy újra átélhessem azokat a csodás pillanatokat az ágyban. És nem, itt most még véletlenül sem a szexuális életünkre gondolok, annak ellenére sem, hogy az is több mint csodás volt.
Nem, én azokra a pillanatokra gondolok, amikor csak azért keltem fel korábban, a hajnali órákban, hogy legyen esélyem nézni, ahogy békésen pihen, ilyenkor az arca olyan békés és végtelenül szép volt, hogy szavakkal talán le sem írható. Az ilyen pillanatok sajnos azonban ritkák voltak mindig is, mert ahogy engem, úgy őt is sokszor a kötelességünk terhei még az álmok mezején se hagyták békén. Ritka alkalom volt az, amikor sikerült békésen nyugovóra térnünk.
Kibújni a feleségem ölelő karjaiból valószínűleg legalább olyan nehéz lehetett, mint Atlasnak tartati magát az eget, mégsem tehettem mást. Nem tudom, hogy még meddig bírtam volna a közelségét, hogy vajon mikor omlottam volna össze, feladva önbecsülésem utolsó szikráját, csak azért hogy újra átölelhessem őt.
A konyhába érve a nektárt gyorsan, talán túl gyorsan döntöttem le, bármilyen nevetséges is, de úgy szomjaztam rá, ahogy még a vízre sem soha az életem során. Azt szerettem volna, ha gyorsan berúgok tőle, hogy azzal az ital levegye a vállamon roskadozó nehéz terhek csak egy részét, csak egy kis időre, hogy megpihenhessek.
A szavai hideg késként érik a szívemet, miközben a kezemben lévő pohár széttörik az irdatlan nyomás alatt, amit a kétségbeesésem okoz. Érzem a fájdalmát, még egy apró szisszenés is elhagyja az ajkaimat, de nem törődöm vele, ahogy a felbukkanó vérrel sem, csak az ő szavait rágom magamban, az ő arcát vizslatom.
Félelmemben már annyiszor elképzeltem ehhez hasonló jelenetet, amikor Ő úgy dönt, hogy nem akar velem tovább élni, én pedig örökre magamra maradok, bár magam sem tudom, hogy akarnák, vagy egyáltalán képes lennék e tovább élni nélküle. Szinte lehetetlen olyasvalakitől elszakadni, akivel az életed nagy részét együtt töltötted.
- Egy élet… nélküled?! Nem, nem hiszem, hogy valaha is képes lennék rá. Annak ellenére, amit tettél velem… annak ellenére, hogy hányszor törted össze a szívem… még mindig te vagy az ok, amiért reggelente elég erőt érzek magamban ahhoz, hogy felkeljek… nélküled az életnek sincs értelme.. – Minden egyes szót szinte kínszenvedés kimondani és ezek már nem azok a gépiesen kimondott szavak, ezek érzelmektől fűtöttek, legfőképpen fájdalomtól. Mégis muszáj mondanom tovább, mert lehet, hogy nem lesz újabb esélyem rá.
- Hogy meg tudnék e bocsátani?! – Teszem fel a megfogalmazott kérdést szinte csak magamnak, hogy aztán közel egy percig némán bámuljam csak a falat, kerülve az Ő tekintetét – Igen, valószínűleg igen, még ennyi fájdalom után is igen… de a bizalmam irántad… elveszett.. Nem tudom, hogy vajon képes lennék e úgy élni minden egyes áldott nap, hogy attól kell rettegnem mikor döntesz úgy, hogy végleg elhagysz… A bizalmam visszanyeréséhez sokkal több fog kelleni, mint puszta szavak… -
Gyenge vagyok, tudom, de egyszerűen képtelen vagyok elképzeli az életem nélküle. Legszívesebben csak oda rohannék hozzá, hogy átöleljem és megcsókoljam, azonban ehelyett csak a konyhapultnak támaszkodva várom a válaszát… és reménykedem?!




megjegyzés • 711 •
Vissza az elejére Go down

Vendég
it's my own design


Vendég



Tárgy: Re: Aegaeus & Thalassa Vas. Nov. 27, 2016 10:40 am


Oceanos & Tethys


Egyáltalán nem vonhattam kérdőre, hogy miért pont most iszik, és nem is vehettem el tőle a nektárt, hogy fájdalmamnak bizonyosságot adva a földhöz, vagy éppen a falhoz vágjam. Ehelyett csak figyeltem Őt, ahogy csak issza és issza az isteni folyadékot, mindezt annak érdekében, hogy ha talán csak egy-két fokkal is, de jobban érezze magát. Pontosan tudtam, hogy ezt a fájdalmat, amit ily' kétségbeesett módon próbál csak egy picit is elűzni, én okoztam neki, de nem csupán a mostani alkalommal. Egyáltalán nem. Az évezredek alatt túl sok olyan kegyetlen dolgot követtem el, amivel megsebeztem Oceanos szívét; a félrelépéseim, amiket nagylelkűen elnézett, pedig igazán megérdemeltem volna, hogy kiadja az utamat - rögtön már az első ilyen eset után is. Azonban ő mindig visszafogadott, és ugyanúgy bánt velem, mint előtte; mint egy hercegnővel, akit óvott és a tenyerén hordozott. Különleges egy házasság volt ez, és nem éppen a szó pozitív értelmében. Édesen keserű, ha fogalmazhatunk így, hiszen mindennél jobban szerettük a másikat, de mindkettőnkben meg volt az a bizonyos fájdalom, amit csak és kizárólag az én ostoba tetteim és ötleteim szültek meg bennünk. Én viszont nem vontam vissza ezeket még a sokadik balul elsült eset után sem, Ő pedig csak tűrt és tűrt, beletörődve a helyzetbe. Túlságosan szeretett és maga elé helyezett engem és a kívánságaimat, holott valójában én meg sem érdemeltem ezt a gyönyörű bánásmódot. Kegyetlen és szívtelen voltam, annak okoztam fájdalmat, akit a világon a legjobban szeretek. Ugyanúgy és ugyanolyan hévvel mint évezredekkel ezelőtt; ha nem jobban. Hiszen a távol töltött idő csak bizonyságot adott afelől, hogy hiába a nyitott házasság és a férfiak ölelő karjai és bókoló szavai, nekem csak rá van szükségem. Csak és kizárólag Oceanos az egyetlen, akihez a szívem köt, akivel elérhetem a teljes boldogságot - már ha immár nem rontottam el véglegesen. Most jött el az ideje annak, hogy az ő érdekeit és vágyait helyezzem az előtérbe, s enyémeket pedig szorítsam a háttérbe, még akkor is, ha ezek a vágyak jelenleg csak egy valaki után sikítoztak; márpedig az előttem álló alak után. Pontosan ezért tettem fel azt a kérdést, amely összetörte a szívemet, az eddigieknél nagyobb fájdalmat okozva, mit már alig bírtam ki anélkül, hogy fel ne sikítanék a kíntól. Félreértés ne essék; nem tudtam volna nélküle élni. A nélküle eltöltött, hosszú időkben is vágyódtam utána, az illatára, hangjára és mosolyára, arra, hogy újra velem legyen és szeressük egymást.

És éppen azért voltam képes tőle távol lenni, mert tudtam, hogy ha visszatérek hozzá valamikor, Ő boldogan fogad majd és minden olyan lesz, mint előtte. Ellenben, ha neki úgy lett volna a legjobb, ha én már nem vagyok mellette és végleg kilépek az életéből... Elfogadtam volna. Kelletlenül és szenvedéssel, de el. Hiszen a tudat még ott lett volna nekem, ami halvány fénysugárt hozott volna a kínba: hogy távozásommal örömet okoztam neki. Kérdésem után teltek a pillanatok, én pedig rettegtem a válaszától, belegondolva a legrosszabb eshetőségbe, azonban, amikor ujjai között megreccsent az üvegpohár a nyomás hatására... Valamelyet megnyugodtam. És habár már mozdultam volna, hogy szemügyre vegyem az apró sebhelyet, amit a szilánkok okoztak erős kezében, inkább nyugton maradtam, próbálva szabályozni az izgalom miatti szapora légzésemet. A szavai az elmémbe marták magukat, kellemes, mégis fájdalmas érzést okozva számomra. Hiszen én is ugyanúgy éreztem, mint ő, ám ahogy a mondataiból csak úgy csöpögött a fájdalom, bennem vele párhuzamosan nőtt az önutálat és egyre inkább marcangoltam önmagamat. Hogy tehettem én ilyet ezzel a férfival, akit olyannyira szeretek? Miért viselkedem így? Hogyan nem vettem észre, mekkora fájdalmat is okozok neki a csapongó életmódommal? Ezernyi kérdés ötlött fel bennem egy pillanat alatt, de nem akartam rájuk a választ keresni. Most még nem. Most csak Oceanosra akartam koncentrálni, az érzéseire és határtalan fájdalmára, s ha lehetséges, valamelyest enyhíteni rajta.
- Én ugyanígy érzek. Ha elképzelem az életemet és a jövőt, mindig magam mellett látlak. Nélküled már nem is tudnék tovább létezni... Tudom, hogy nincs mentség arra, amit tettem, de ez így van - hangom lassan elhalkult és beállt közénk az a halálos csend, amit sosem szerettem. De még ez is más volt, mint régebben; sokkal, de sokkal rosszabb. Könnyeim már elapadtak, talán el is fogytak, és már csak a szánalmas és halk szipogás maradt, miközben egymás tekintetét fürkésztük. Életemben először olyan tanácstalan voltam, mint még soha, nem voltam biztos benne, hogy jó az, amit éppen tenni szeretnék; közelebb sétálni hozzá és gyengéden az arcára simítani. Mégis megtettem, és habár végtagjaim remegtek, ismét érezhettem tenyerem alatt borostás arcát. Apró mosoly jelent meg ajkamon, viszont amikor megszólaltam, a fájdalom még mindig ott csengett a hangomban. - Minden vágyam az, hogy megbocsáss. De bármennyire is önző, én szeretném ismét magaménak tudni a bizalmadat... Mondd, Oceanos, mit kéne tennem, hogy elnyerjem? Mondd meg és bármi is az, én megteszem.

♥♥♥ • 781  szó •
Vissza az elejére Go down

Vendég
it's my own design


Vendég



Tárgy: Re: Aegaeus & Thalassa Vas. Nov. 27, 2016 11:37 am

Aegaeus & Thalassa


Tudjátok, ilyenkor még egy magamfajta titánban is felötlik a kérdés, hogy vajon mit rontottam el, vajon hol hibáztam, hogy ide jutottunk mi ketten? Mert bár nagyon, de tényleg nagyon szívesen vernék mindent a drága feleségemre, de ahogy mondani szokták: mindig kettőn áll a vásár.
Talán ott rontottam el sok ezer évvel ezelőtt, hogy őt választottam más húgaim helyett, talán egy másik testvérünkkel jobban összeillett volna, ahogy én is egy másik húgommal. Azonban ahogy az ötlet felmerült bennem, úgy szaggattam szét darabjaira is. Már az első alkalommal, amikor megpillantottam, tudtam, hogy ő különleges és vele akarom leélni az életet.
Jó pár évbe beletelt, mire a testvéri szeretetet sikerült átformálnom szerelemmé és ezt azóta sem bántam meg, hiába a sok fájdalom, szenvedés és keserűség, amit az eltelt idő alatt okozott nekem.
Ha az emberek szavaival akarnám kifejezni magam, akkor úgy mondanám, hogy ő az én lelki társam és bár talán ideig-óráig más nők társaságát is élvezem, de nélküle az életnek nincs igazán értelme.
Ez az egész helyzet, ahogy itt állunk, egymástól alig pár méterre, mégis elmében oly távol, nos, egyszerűen nevetséges. Sok mindent terveztem erre a mai napra, de az igazat megvallva egy ilyesfajta találkozás vagy vita, nem is tudom, hogy minek hívjam, hát, nem volt betervezve és gond nélkül kihagytam volna.
Éreztem, ahogy a nektár hűsítően ömlik le a torkomon, bár az igazat megvallva, hiába telt az idő, nem jött el a várva várt megkönnyebbülés. Talán a mennyiséggel volt a gond, nem tudom, de a jelenlegi helyzetben nem is igazán volt lehetőségem ezen gondolkodni, elvégre az üvegdarabok hamarosan már a kezembe fúródtak.
Vicces, de magasról tettem rá, elvégre ez a fizikai fájdalom, amit jelen pillanatban éreztem, még véletlenül sem közelítheti meg azt, amelyet most vagy akár az elmúlt években a szívemben éreztem. És bár a múltat elfelejteni nem szabad, mert az csak ahhoz vezet, hogy ismét elköveted ugyanazt a hibát, de nem is engedheti meg még egy titán se, hogy ez a boldogsága útjába álljon.
Nehezen jönnek ki a szavak a számból, amelyek akár kapcsolatunk jövőjét is eldönthetik, de nincs mit tenni, kockáztatni kell.
Tisztában vagyok azzal, hogy szavaimmal ugyanúgy fájdalmat okozok neki, ahogy ő tette velem hála a tetteinek, ennek ellenére is folytatom. A válasza jól esik, kissé talán még a szívemben lévő keserűséget is elnyomja egy időre, azonban a képletesen a vállamon ülő kisördög felötöl bennem egy kérdést.
Vajon ha ennyire szeret, ennyire nem tud nélkülem élni, ahogy ő állítja, akkor mégis hogy tudott olyan könnyen eldobni engem? Mintha csak nem lettem volna több neki egy háziállatnál, akit ha megun, akkor elhagyhat.
Bár szeretnék választ kapni erre a kérdésre, valamiért mégsem mondom ki hangosan, először azt hiszem, hogy csupán azért, mert nem akarok újabb kínokat okozni neki, de végül rá kell döbbennem a szomorú igazságra: félek attól, hogy mit válaszol.
- Erre a kérdésre még én magam sem tudom a választ, sajnálom. De mit szólsz kezdésnek ahhoz, ha mondjuk segítenél kiszedni a szilánkokat a kezemből?! – Bárcsak eszembe jutna valami óriási tett, aminek véghezvitelével újra tudnék bízni benne, de sajnálatos módon ilyesmi most nincsen a tarsolyomban.
Annyi biztos, hogy sok idejébe és energiájába fog telni, ha azt akarja, hogy bízzak benne. Nem tudom, hogy vajon a régi, jó öreg feltétel nélküli bizalmam valaha is elnyeri e újra, de ez a jövő zenéje még, felesleges tépelődnöm rajta. Csak remélhetem azt, hogy nem követtem el súlyos hibát azzal, hogy adtam neki, illetve nekünk egy utolsó esélyt. Reméljük, hogy nem.



megjegyzés • 561 •
Vissza az elejére Go down

Vendég
it's my own design


Vendég



Tárgy: Re: Aegaeus & Thalassa Vas. Nov. 27, 2016 12:52 pm


Oceanos & Tethys


Szavaim egytől-egyig igazak voltak. Hiszen, habár tisztában voltam vele, hogy hatalmas önzőség a részemről, hogy a megbocsátása mellett még a bizalmát is szeretném ismét a magaménak tudni, mégsem tudtam parancsolni ezen vágyamnak. Tombolt bennem, ennek értelmében pedig - mint neki is elmondtam, nem titkolva el kívánságomat előle -, bármire képes lettem volna, amire csak kér. Túl sok mindent vettem már el tőle a hosszú évezredek alatt, mind fizikai és mind szellemi és lelki dolgokat, most pedig rajtam volt a sor, hogy ezeket viszonozzam. Habár lelkének elveszett és szomorúságtól beteg darabkáit, melyeket én okoztam, nem vagy csak nehezen tehettem volna csak jóvá, szerettem volna próbálkozni, az Ő és a kettőnk érdekében is. Oceanos túl fontos volt nekem ahhoz, hogy ne adjak bele mindent abba, hogy elérjem azt; minden olyan tökéletes legyen, mint régen. És nem csak neki tartoztam teljes odaadással az eddigiek után, hanem a gyerekeink felé is, akiket ugyanúgy elhagytam szó nélkül évekre, mint az apjukat. Így hát, ha azt kérte volna, hogy hagyjak fel a kicsapongó életmóddal a bizalma elérése érdekében... Megtettem volna. Szó és akadékoskodás nélkül, még úgy is, hogy mióta ezt az életet folytatjuk mindketten, azóta túlságosan hozzászoktam a szabadság ezen fajtájához, és talán nehéz lenne ismét egy helyben maradni. Mindemellett elmémben sorra jelentek meg a különböző elképzelések, hogy életem értelme vajon még mit szeretne tőlem; mi biztosíthatná benne azt, hogy ismét úgy bízhat majd meg bennem, mint házasságunk elején? Leginkább az első eshetőséget vártam, ám a többire is fel voltam készülve, így meglepetésként értek szavai, miszerint erre a kérdésre nem tudja a választ. A döbbenettől talán egy apró "ó" hang is kiszökött ajkaim közül, ahogy a szemeibe pillantottam, a mai napon már sokadszorra. Amellett, hogy olvasni akartam  volna belőlük, gyönyörködni is szerettem volna bennük. Az a két gyönyörű írisz, amely olyan gyakran okozott nekem libabőrt, most is ugyanúgy elvarázsolt, mint régebben. Felrémlettek bennem azok az órák, amikor minden gondtól távol, csak nyugodtan feküdtünk az ágyban egymást ölelve és órákig képesek voltunk elmerülni a másik tekintetében, halvány mosollyal az arcunkon. Megannyi gyönyörű, csodálatos emlék, amelyeket szerettem volna visszahozni. És eldöntöttem, hogy vissza is fogom, kerüljön bármibe és legyen bármilyen nehéz is. Végül bólintottam Oceanos szavaira, kezem pedig, amely egészen eddig arcán pihent, szinte már élettelenül hullott le testem mellé.
- Rendben... Azt hiszem, kezdésnek ez tökéletesen megfelel. Egy pillanat! - az emlékeimre bízva magamat, amik pont olyan tökéletesek voltak, mint mindig, léptem az egyik apró fiókhoz, hogy konyharuhát szerezzek, amivel azt a kevés vért is feltörölhetem, ami a férfi kezén volt. Ezzel az anyaggal fordultam vissza hozzá, gyengéden megfogva hatalmas tenyerét, és míg óvatos mozdulatokkal, mintha csak egy kisgyermeknek csinálnám, húzogattam ki az apró szilánkokat, fél szemmel rápillantottam. - Szólj, ha fáj - az üvegdarabkák halkan koppantak a mellettünk lévő pulton, mikor miután sikeresen kihúzva, tettem őket oda, egy takaros kis kupacba. Néhány pillanatig csupán csak ez a hang és kettőnk szuszogása töltötte be a teret, a kellemetlen feszültség pedig ismét visszatért közénk. Nem igazán tudtam, hogy milyen témát is hozhatnék fel annak érdekében, hogy megtörjem ezt a kínzó némaságot; valahogy semmi sem tűnt igazán helyesnek vagy jónak. Hiszen nem kezdhettem vele egy teljesen átlagos, hétköznapi beszélgetést, miután most, jó pár évvel később és szó nélkül állítottam be hozzá, ami visszagondolva eléggé ostoba cselekedet volt. Ha szóltam volna neki, ha jeleztem volna... Mindkettőnknek lett volna ideje felkészülni a találkozásra és a vele való megbeszélésre. Így viszont megannyi kellemetlen percet hoztam magunkra, amit gondolatban ismét feljegyezhettem ostobaságaim hosszú, lassan már végtelennek tűnő listájára. De nem akartam továbbra is a csendbe burkolózni, és miközben az üvegszilánkok kiszedése után már a vért töröltem le a kezéről lágy, féltő mozdulatokkal, a szavak egyszerűen, szinte már lazán hagyták el a számat. Ámbár talán nem voltak éppen a legmegfelelőbbek, visszaszívni már lehetetlen volt őket. - És... Mesélj valamit. Történt valami említésre méltó, amíg nem voltam? A gyerekek hogy vannak? Nem nagyon tartottam a kapcsolatot a családdal az utóbbi időben, legnagyobb ostobaságomra...

♥♥♥ • 647  szó •
Vissza az elejére Go down

Vendég
it's my own design


Vendég



Tárgy: Re: Aegaeus & Thalassa Vas. Nov. 27, 2016 1:46 pm

Aegaeus & Thalassa


Hogy miért is nem kértem azt, hogy hagyjon fel ezzel a nem is tudom, hogy hívjam, talán a legjobb kifejezés a „hedonista élet” lenne?! A válasz nagyon is egyszerű, azt hittem, hogy nem csak a számomra magától értetődő az, hogy ez a minimum akkor, ha az élete hátralévő részét velem akarja élni.
Azt hittem valamiért, hogy egyértelmű az a tény, hogy nekem nem csak azzal volt bajom, hogy évekre elhagyott, szó vagy bármiféle jelzés nélkül, hanem ezzel az egész nyitott házassággal. Tudom, valószínűleg a földön élő szinte összes férfi, legyen isten, lény vagy ember most fogja a fejét, hogy miért nem örültem egy ilyen lehetőségnek, de nekem soha nem volt szükségem más nőre.
Azt persze nem mondhatom, hogy az elmúlt két évezredben nem lettem volna más nővel, voltam számtalannal, de bármennyire is kegyetlen ezt mondani, ők nem voltak többek a számomra csupán egyfajta pótlékok, amikre azért volt szükségem, hogy Tethys hiánya ne érződjön annyira.
Persze egyetlen nő se tudta sokáig csillapítani eme érzésem, ezen kívül pedig mindig is gyötört valamiképpen a bűntudat, hogy így kihasználom őket, bár ellenben a sok férfival, aki folyamatosan hazudik a szeretőinek, én mindig őszinte voltam velük.
Ez idő alatt számtalan gyermekem született ilyesfajta kapcsolatokból és bár talán erre nem vagyok éppen büszke, ennek ellenére őket is ugyanúgy szeretem és óvom, mint a feleségemtől származókat, elvégre nem hibáztathatom a gyermekeimet az én bűnömért.
Tudjátok, sokszor elgondolkozom azon, hogy milyen jó is lenne, ha visszakerülhetnek arra az időre, még azelőttre, hogy ezt az egész nyitott házasságot kitalálta. Annyival jobb, annyival egyszerűbb volt még az életünk. Akkor még nem fészkelte be a lelkembe magát a kétségbeesés, a félelem hogy életem szerelmének nem vagyok elég. Az ilyesmivel közel sem egyszerű együtt élni, én magam is csodálkozom, hogy képes voltam rá eddig.
A hirtelen megjelenése valóban nem volt az évszázad ötlet, de így belegondolva talán mégis ez volt a jobb lehetőség, elvégre ha előre tudom, hogy jön, akkor valószínűleg az üzenet megérkezése óta, csak ezen járt volna az agyam, nem foglalkozva semmi mással.
Végül elérkezünk ahhoz, hogy feltegye a kérdést, hogy mégis mivel képes visszanyerni a bizalmamat, én pedig valószínűleg olyan választ adok, amire nem számít. Hiába, egészen egyszerűen nem tudok kezdésnek jobb megoldást, nincs olyan cselekedet, ami isteni módon eltűnteti a bizalmatlanságomat.
Természetesen beleegyezik az ötletembe, na nem mintha sok választása lenne igazándiból. Ha még ennyit se lenne hajlandó megtenni értem, akkor a kapcsolatunk valóban halálra lenne ítélve. Tekintetem végig követi a mozgását, azt ahogy tudja mi merre van a konyhába, aminek hatására önkéntelenül is felrémlik bennem az utolsó távozásának napja.
Az nap egy kissé később keltem, mint általában és először fel sem merült bennem, hogy ismét elhagyott volna, azt hittem csupán szó nélkül elment vásárolni, mert ez olyasmi volt, ami gyakran megesett.
Egészen estig tartott mire leesett a tantusz, elvégre jól tudtam, hogy felhívott volna már, ha csak simán valahol ott ragadt. Ennek ellenére még a rákövetkező napokban is reménykedtem, de mindhiába vártam őt, nem tért vissza.
Csendesen figyelem, ahogy aggodalommal teli óvatossággal szedi ki a szilánkokat a tenyeremből, figyelve, hogy minél kevesebb fájdalmat okozzon nekem, pedig hát ez a kis karcolásba biztosan nem fogok belehalni. Ennek ellenére természetesen értékelem, jó látni, hogy ennyire próbál vigyázni rám
- A gyerekeink jól vannak, élik az életüket.  Pár nappal ezelőtt összefutottam Tritónnal a tengerparton, igazán jóravaló lett, még az apja ellenére is. – Megértem, hogy próbálta a már nem kicsit kínossá váló csendet megtörni, azonban hirtelenjében nem akartam felsorolni, hogy mik a legújabb hírek a hat ezer gyermekünkről és az ő családjaikról.
- Remélem, hogy segíthetek neked kicsomagolni. – Kissé ostoba kérésnek tűnhet, de ezzel próbáltam valamiféle ostoba módon közölni vele, hogy remélem, itt marad, velem, elvégre nem jön egyértelműen abból ez, hogy újra (?) kezdtük a kapcsolatunkat.



megjegyzés • 609 •
Vissza az elejére Go down

Vendég
it's my own design


Vendég



Tárgy: Re: Aegaeus & Thalassa Vas. Nov. 27, 2016 3:13 pm


Oceanos & Tethys


Figyelmesen hallgattam a szavait, miközben a vérfoltos rongyot egy nagyobbacska gombóccá gyűrve hajítottam bele a tőlünk nem messze lévő, jelenleg üres mosogatóba. A mozdulat szinte már ösztönös volt, régről ismerős, hiszen anno nem egyszer tettem már ugyanígy. Eme gondolat halvány mosolyt csalt az arcomra, az emlékek pedig ismételten felrémlettek bennem. Reggelek vagy éppen esték, mikor nem volt semmi tennivalónk, és a konyhában szórakoztattuk egymást apró semmiségeket mesélve a másiknak, amin végül mindketten nagyokat kacagtunk. Még akkor is, ha nem voltak viccesek, vagy legalábbis nem annyira. Varázslatos és romantikus idill, amit imádtam, mégis felelőtlenül dobtam el magamtól, nem csak egyszer az életemben, hanem újra és újra. Most viszont szándékomban állt a dolgokat helyrehozni és ha kell, Oceanos kedvéért is megváltozni, hiszen immár nekem is be kellett látnom; ez a cirkusz már nem folytatódhatott tovább. Legalábbis akkor nem, ha még szerettem volna magam mellett tartani imádott férjemet. Márpedig ezt mindennél jobban szerettem volna... Ezt a vágyamat pedig - ami szinte már szétfeszített belülről -, csak úgy érhettem el, ha hatalmas változtatásokat vezetek be a saját életembe, ám ezek megbeszélését és megtárgyalását talán nem a mai napra lett volna a legjobb tervezni. Egyrészt, mivel egyelőre még eléggé vékony jégen táncoltunk mindketten, és egy aprócska szikra is hatalmas robbanást okozhatott volna a törékeny hangulatba. Másrészről pedig, szégyenlem bevallani, de féltem egy kicsit, mind a beszélgetéstől, mind pedig attól, hogy változnom kell majd. Félreértés ne essék! Teljes szívemből szerettem ezt a férfit, mint még soha senkit és mindent megadtam volna neki és érte, ám túlságosan megszoktam a szabad életstílust, azt, hogy a következményektől való félelem nélkül, felelőtlenül tehetek bármit, ami az eszembe jut. Bármennyire is rossz volt ez. Ezeket a gondolatokat azonban jelenleg félretettem, ha csak pár pillanatra is, és halk kuncogást hallattam. Fél kézzel megtámaszkodtam a pulton, Oceanos mellett, és úgy pillantottam fel rá. Az egész jelenet hasonlatos volt a pár évvel ezelőtti helyzetünkhöz, és ez amilyen édes, olyan fájdalmas is volt...
- Oh, Tritón... Úgy gondolom, hogy Poszeidón pár dolgot leszámítva éppen elég jó ahhoz, hogy a fia is az legyen. Bár végülis az is lehet, hogy az édesanyja miatt olyan - kuncogásom elhalt, ahogy beletúrtam a hajamba, hogy helyükre igazítsam az időközben elszabadult tincseket. Gondolataim a lányunkra, Amphitritére terelődtek, és az ő családjára, majd szépen sorban a többi gyerekemre is; távollétem alatt mindegyiküket elhanyagoltam, kivétel nélkül. Egyiküket sem látogattam meg, s mivel nem tudták a tartózkodási helyemet, ők sem kereshettek engem. Kegyetlenség volt tőlem, a szívem pedig éppen eléggé sajgott emiatt is. Mondhatni, hogy megbuktam mint feleség és anya, épp ezért pedig igazán megérdemeltem a szenvedést, amit jelen pillanatban éreztem. Pár pillanattal később a mellettem álló férjem hangja szakított ki ezen gondolataim közül, én pedig ismét ismét a tekintetét kerestem, majd egy aprót bólintottam, miközben belül szinte ujjongtam az örömtől. Az újrakezdés reményének szele tornádó módjára söpört végig rajtam, s én annak ellenére is kitörő örömmel fogadtam, hogy tudtam; még közel sem biztos semmi. Részemről elég egy apró hiba és minden úgy dőlhet, mint egy gyenge kis kártyavár. Ennek ellenére úgy döntöttem, hogy minden beleadok - mindent azért, hogy újra a fénykorát érhesse a kapcsolatunk. Még akkor is, ha ezért vért kell izzadnom, akár szó szerint is.
- Örömmel venném, ha segítenél. Azonban nem hoztam túl sok cuccot - egyenesedtem ki, majd indultam el, hogy akkor pakoljunk ki, ám a konyhaajtóban megálltam - ahogy megcsapott szavaim esetleges félreértett jelentősége -, és onnan fordultam vissza Oceanos felé. Arcomon reményteljes és biztató mosoly látszott. - A kocsim bedobta a törölközőt, így taxival jöttem és a dolgaim közül csak a legfontosabbakat tudtam elhozni. De ha nem bánod, hogy itt maradok nálad, akkor esetleg... Elmehetnénk majd ketten értük és áthozhatnánk őket   - mindenesetre hangom bizonytalanul csengett, hiszen könnyen lehetett, hogy félreértettem a kérdését, és nem szeretné, hogy maradjak. Azt is teljesen megértettem volna.

♥♥♥ • 626  szó •
Vissza az elejére Go down

Vendég
it's my own design


Vendég



Tárgy: Re: Aegaeus & Thalassa Vas. Nov. 27, 2016 6:04 pm

Aegaeus & Thalassa


Szokták mondani az emberek, hogy sokszor azoknak okozzuk a legtöbb fájdalmat, akik a legközelebb álnak hozzánk. Nos, úgy látszik ez a mi helyzetünkre teljes mértékben igaz, elvégre egyetlen ellenségemnek se okoztam annyi fájdalmat, mint drága feleségemnek és valószínűleg fordítva is így igaz.
Nem tudom miért van az, hogy oly sok szép emlékünk kötődik ehhez a házhoz és mégis valahogyan csak a legrosszabb pillanatok azok, amiket gond nélkül fel tudok eleveníteni bármikor. Ezért se értem máig azt, hogy miért lakom még itt, elvégre gond nélkül megengedhettem volna azt, hogy eladjam ezt a lakást és vegyél valahol a városban egy másik hasonlót, ahol nem kínoznák ennyire a múlt árnyai.
Talán valamiféle ostoba szentmentalitás, vagy egyszerűen csak nem akarja önként feladni a múlta egy részét, mert bármennyire is legyenek számomra dominánsak a rossz emlékeim a lakással kapcsolatban, de ennek ellenére is sok szép emlékem fűződik ehhez a helyhez.
Emlékszem az első itt töltött éjszakánkra és arra, ahogy először a teraszt, majd a lakás lényegében minden más pontját felavattuk, úgy ahogy azt egy olyan szerelmes pár tagjai szokták, akik még ennyi év után is eszeveszettül vágyakoznak a másikra.
Annak ellenére, hogy arca még most is könnytől áztatott, ennek köszönhetően pedig felpuffadt, még így is őt tartom a leggyönyörűbb nőnek a világon. Valószínűleg ha szénaboglya haja, fél méteres karmai és csápjai lennének, nos, még akkor is ő lenne a szememben a legszebb nő a világon.
Bár egyelőre úgy tűnik, hogy kapcsolatunk egy újabb fordulóponthoz érkezik, azonban fogalmam sincs, hogy azon túl mi lesz. Mondhatnánk úgy is, hogy most az ismeretlenbe léptünk át és csak kettőnk együttes ereje lehet az, ami megmentheti a kapcsolatunkat.
Bár akaratlanul is kételkedem abban, hogy ez lehetséges, elvégre annyi, de annyi fájdalmat okoztunk egymásnak, és bár azt mondtam neki, hogy meg tudok bocsátani, amit abban a pillanatban teljesen őszintén is gondoltam, de vajon valóban képes leszek továbblépni az egészen, anélkül hogy egyetlen tüske is maradna bennem?
Elvégre oly sok fájdalmat okozott nekem, valószínűleg rámenne pár évem arra, ha minden egyes félrelépését le akarnám írni és természetesen ezek még csak azok lennének, amiről nekem is volt tudomásom, de biztos lehetek abban, hogy a  hátam mögött is történtek hasonló esetek.
- Igen, biztosan az anyja miatt. – Önkéntelenül is egy rövid időre mosoly terül el az arcomon, amikor arra gondolok, hogy Tritón olyan, mint az anyja, azonban Poszeidón felemlítése el is tünteti azt, elvégre az ő egyik „hibája” pont ugyanaz, mint a nejemé, hogy megcsalja a szerelmét, miközben váltig állítja, hogy őt szereti.
Valószínűleg ha még húsz ezer év állna rendelkezésemre, akkor se tudná nekem senki megmagyarázni, hogy mégis ez miképpen összeegyeztethető? Hogy a jó fenébe szerethetsz valakit, miközben megcsalod őt, ezzel szándékosan fájdalmat okozva neki.
- Nem gond, majd veszünk neked újakat. – Nem értettem félre a mondanivalóját, azonban a magyarázatért mégis hálás voltam, kivéve a lakásos részt. Ez most komoly? Most komolyan azt szeretné, ha elkísérném abba a lakásba, ahol valószínűleg számtalan alkalommal megcsalt engem? Azt hittem, hogy legalább ennyi tapintat van benne. Inkább megveszek neki bármit, sem mint hogy be kelljen tennem a lábam abba a lakásba.



megjegyzés • 499 •
Vissza az elejére Go down

Vendég
it's my own design


Vendég



Tárgy: Re: Aegaeus & Thalassa Vas. Nov. 27, 2016 7:23 pm


Oceanos & Tethys


Mosolya láttán szívem hatalmasat dobbant, és ösztönösen viszonoztam, a sajátomat még nagyobbá varázsolva. Ahhoz sem kellett volna sok, hogy a karjaiba vessem magam és ráfonódjak, mint egy pióca az emberre. A régi szokások, melyek akkor léteztek, mikor még minden rendben volt, ismét elő akartak törni, azonban én visszafogtam őket - bármennyi is fájt ezt tennem. Végül sikerült mozdulatlannak maradnom, megakadályozva, hogy kezeim maguktól mozogjanak és Oceanos nyaka köré fonódjanak, hogy aztán pedig teljes testemmel hozzá simulhassak, beszívva jellegzetes illatát, amit semmilyen tusfürdő sem volt képes elnyomni. Ez részben annak volt  köszönhető, hogy Poszeidón említésére mosolya azonnal eltűnt, vele együtt pedig az enyém is. Ennek pedig tökéletesen tudtam az okát; párhuzamot vont köztem és lányunk férje között, hiszen hasonlóságunk letagadhatatlan volt bizonyos pontokban. Például abban, hogy bármennyire is szerettük életünk párját és tettünk volna meg értük mindent, voltak alkalmak, mikor mások karjaiban kerestük az élvezetek. Nem mondhatni, hogy erre én olyan büszke lettem volna, egyáltalán nem, de hogy Poszeidón hogy is vélekedett pontosabban erről a témáról...? Azt egyáltalán nem tudtam, halvány fogalmam sem volt róla. Mindenesetre neki is születtek gyermekei a házasságon kívüli kapcsolataiból... Hasonlatosan hozzám és Oceanoshoz. És habár nem volt jogom azon, hogy az utóbbi tényen felkapjam a vizet, mégis volt bennem egy különös, nem éppen kellemes érzés akkor, ha azokra a gyerekekre gondoltam, akik szeretett férjem és más nők génjeit hordozzák magukban. Kínzó és idegesítő tény. Én pedig egy önző dög vagyok.
- Nem szükséges és nem is szeretném, ha újakat vennénk - sóhajtottam fel, immár az ajtófélfának támaszkodva, s onnan figyelve a férfit, aki még mindig a pultnál álldogált. Nem igazán értettem, miért ajánlotta fel ezt a lehetőséget, ahelyett, hogy beleegyezett volna abba; eljön velem és együtt átpakoljuk a dolgaimat. Amikből egyébként nem is volt olyan sok. Ám nem tettem fel neki ezt a kérdést, hiszen jelen pillanatban nem volt hozzá sok jogom, emellett túlságosan féltem attól a bizonyos jégtől, amin perpillanat mindketten álltunk és kíváncsian szemléltük, hogy vajon a kapcsolatunk hogy fog alakulni a jövőben. Megmenthető még egyáltalán? Esetleg már réges régen vége, és csak mi kapaszkodunk a régi, megszokott helyzetbe? Nagyon, de nagyon bíztam az elsőben. - Ha gondolod, elmegyek értük egyedül, de akkor kölcsön kéne kérnem az autódat - elhallgattam egy pillanatra, majd késztetést éreztem, hogy hozzá tegyem azt, ami annyira kikívánkozott. - Nem tűnnék el megint. Ezt megígérhetem.
És tényleg nem állt szándékomban; sőt, ezentúl, ha tehettem, tehettük volna, talán a nap minden percében mellette lettem volna. De a kötelességeink és az emberek világában betöltött szerepünk mellett erre nem volt lehetőség. És abban sem bízhattam, hogy Oceanos pozitívan fogadná ilyen hirtelen a folyamatos közelségemet, így hát egyelőre megelégedtem ezekkel a percekkel és a tudattal, hogy visszaengedett az életébe. Még vissza is kellett szoktatnom magam, ha mondhatom ezt így, hiszen a távol töltött idő alatt minden, de szinte szó szerint minden megváltozott. Az előszoba, és ahogy fél szemmel láttam, akkor a nappali is... Mintha egy idegen lakásba csöppentem volna, ami mégis ismerős volt, s amiben tudtam, hogy mit és hol találok. Oceanosra pillantottam, majd egy halvány mosollyal nyújtottam felé a kezemet, mintha hívogatni akarnám őt; talán tudat alatt ezt is tettem.
- Gyere! A kanapén talán kényelmesebb lenne beszélgetni. És azt is megmutathatnád, hogy mi minden változott azóta... - a hangom akaratom ellenére elcsuklott, ahogy az érzelmeim a felszínre kerültek. - Kíváncsi vagyok a hálónkra is.  

♥♥♥ • 552  szó •
Vissza az elejére Go down

Vendég
it's my own design


Vendég



Tárgy: Re: Aegaeus & Thalassa Vas. Nov. 27, 2016 8:23 pm

Aegaeus & Thalassa


Tudjátok mi a legszomorúbb? Az hogy a konyhapultnak dőlve, a gyönyörű feleségemet szemlélve csak egyetlen gondolat járt a fejemben, még pedig az, hogy vajon megbízhatok e benne. Egészen egyszerűen ez a kérdés most fontosabbá vált számomra, mint bármi más ezen a világon és sajnálatosan erre a kérdésre valószínűleg nem mostanában fogok választ kapni, kivéve persze, ha kiderül hogy nem, elvégre bármennyire is nem örülnék neki, de az is egy válasz.
Én azonban mégis reménykedem abban, hogy nem kell csalódnom benne és képes lesz hűséges maradni, de vajon ez lehetséges? Mármint ha két ezer éven át nem volt képes vagy inkább nem akart az lenni, akkor miért most kezdené el?
Szeretnék benne bízni, mindennél jobban, de a lelkemet mardosó kétely nem akar gyengülni, mindig újabb és újabb kételyek merülnek fel bennem, amelyek könnyedén tönkretehetik épp, hogy csak hamvaiból feltámadt kapcsolatunkat.
Sajnálatosan Poszeidón említésénél lehervadt a mosoly az arcomról, hiába, alapból sem vagyok túl jó az érzéseim titkolásában, ebben a helyzetben még kevésbé, főleg Ő előtte, elvégre ő ismer talán a legjobban az egész világon.
Ismeri minden titkomat, gyengeségemet és erősségemet, ő az  akinek soha életem során nem hazudtam, ő volt az egyetlen akivel mindig őszinte lehettem. Azonban ez is egyike azon dolgoknak, amelyek ma már nincsenek így, elvégre hogyan is lehetnék vele őszinte a vele kapcsolatos aggályaimmal, kételyeimmel.
És pont ez a problémám most, elvégre kivel tudnám ezt megbeszélni? Bár sok barátnak nevezett ismerősöm és szövetségesem van, de ennek ellenére se érzem úgy, hogy egy ennyire személyes és még inkább szégyenletes dolgot ki akarnék teregetni eléjük.
- Ahogy gondolod. – Nem fűzök egyelőre többet hozzá a dolgaival kapcsolatban, jól láthatóan nem értette meg, hogy miért is szeretném olyan messziről elkerülni a lakását, amilyen messziről csak lehetséges.
Önkéntelenül is elképzelném azt, ahogy Ő ott más férfiakkal hempereg, és erre van most a legkevésbé szükségem. A felvetésre, hogy elvinné a kocsimat egyelőre nem reagálok, hiába ígérgeti nekem, hogy visszatér. Persze, szeretnék én hinni ennek az ígéretének, de ahhoz legalább egy cseppnyi bizalom kellene és jelenleg nekem még annyi se áll rendelkezésemre.
Az igazat megvallva most semmi kedvem nincsen kitenni a lábam a lakásból, hanem szeretném itt tölteni vele az egész napot, sőt talán a következő pár napot is, elvégre étel és ital terén nincs hiányunk, abba az istenverte lakásába meg elmehetünk majd valamikor máskor, vagy a másik lehetőség, ami nekem sokkalta jobban ínyemre lenne, hogy elküldetnénk érte valamiféle szállítót, aki majd idehozza nekünk.
- Rendben, beszélgessünk ott. – Indulok el a kanapé irányába, hogy végül mellette foglaljak helyet, miután két külön pohárba kitöltök a már előzőleg megízlelt nektárból, gondolván egy kevés ital biztosan nem árthat meg nekünk. Odaérvén át is nyújtom neki.
- Semmi nem maradt éppen, miután… elmentél, így mindenből újat kellett vennem.. – Jól láthatóan nem szívesen beszélek erről, ennek ellenére még sem kerülöm a témát, még próbálok is figyelmes lenni, elvégre nem azt mondtam, hogy elhagyott, hanem hogy csak elment, mintha csak az enyhíteni az ebből fakadó fájdalmat.
- Bármit megmutatok neked… amit csak akarsz.. – Bár talán a tárgyak újak a lakásban, de alapjában véve még így is a régi minden. A hálóval kapcsolatban kissé aggodalommal teli vagyok, nem tudom, hogy Ő vajon ott mire számit és mit akar. Abban sem vagyok biztos, hogy én készen állok e arra, hogy újra legyen testiség köztünk, hangozzék bármennyire is nevetségesen ez egy férfi szájából.
A kettőnk között a szex sohasem csupán fizikai élvezetről szólt, az volt szerelmünk csúcspontja, amikor szó szerint testben és lélekben is eggyé váltunk… azonban nem tudom, hogy vajon ez még lehetséges e vagy sem?!



megjegyzés • 578 •
Vissza az elejére Go down

Vendég
it's my own design


Vendég



Tárgy: Re: Aegaeus & Thalassa Vas. Nov. 27, 2016 9:31 pm


Oceanos & Tethys


Csak figyeltem, ahogy két külön pohárba tölt abból a nektárból, melyből pár perccel ezelőtt ő is ivott, majd már-már kimért, lassú mozdulatokkal indul el felém,  helyet foglal mellettem és átnyújtja nekem az italt. Egy bólintással és egy halkan elmormolt köszönömmel vettem át a poharat, majd szinte meg sem várva azt, hogy kényelmesen elhelyezkedjen mellettem, már kortyoltam is bele, élvezve, ahogy a hűs nektár végigcsurog a torkomon. Szó sincs arról, hogy ki akartam volna ütni magamat, ez egyáltalán nem volt így. Egyszerűen csak szerettem volna egy kis nyugtatót ebben a feszültséggel teli helyzetben, és eléggé ismertem magamat ahhoz, hogy tudjam; néhány pohár nektár ezt tökéletesen el tudja érni az én esetemben. Épp csak annyi, hogy ne akarjam ismét elsírni magamat, most, hogy már nyugodtabban vettem a levegőt és szemléltem kettőnk helyzetét. Immár nem csak Oceanosra tudtam fókuszálni, hanem a körülöttünk lévő dolgokra is, melyeken - kihasználva a beálló csendet, melyet már igazán kezdtem megszokni -, futtattam végig a tekintetem. Amit pedig láttam, azok tökéletesen megegyeztek a mellettem ülő férfi szavaival; minden teljesen más volt, mintha egy idegen lakásba kerültem volna. Pedig tudtam, hogy ez nem így van. A televízió és az azt körbe ölelő szekrények, amiken évekkel ezelőtt a kedvenc filmjeimet gyűjtögettem oly' serényen, eltűntek. Helyükre valami modernebb eszköz és egy, az előzőnél másabb polc került. A kanapé, amin ültünk sem a régi volt, ahogy a dohányzóasztal és a többi berendezési tárgy többsége sem. Oceanos jól mondta; mindenből - vagyis pontosabban fogalmazva majdnem mindenből -; újat vett. Ezeken pár pillanatig gondolkozva cuppogtam ajkaimmal a pohár szélén játszadozva, tekintetemmel a szobát bűvölve még mindig, mielőtt ismét a férjemre pillantottam volna. A kezdeti sokk után, már ha azt lehet annak nevezni, most már rendesen felfogtam azt, hogy mi van rajta. Vagyis mi nincs. Csípőjén még mindig az az egyszerű törölköző lógott, amely alig takart valamit és a beszélgetésünk kezdete óta jól láthatóan lejjebb csúszott. Azonban most nem ezzel akartam foglalkozni, nem a testével hanem a szívével és a lelkével, amit én tettem tönkre a hosszú évezredek alatt. És nekem is kellett ezt helyrehoznom, már amennyire ez lehetséges volt. Lassú mozdulatokkal húztam fel egyik lábamat a kanapéra, majd egy apró mosollyal fordultam oldalasan felé, miközben könyökömmel a háttámlán támaszkodtam. Újabb ismerős helyzet, újabb emlékek. Édesen keserű...
- A kedvenc gardróbom és a ruháim, amiket itt hagytam benne, azért még megvannak? Vagy azokat is lecserélted és kidobtad? - próbáltam egyszerűnek, és lazának tűnni, nem firtatva azt, hogy pontosabban mi okból kellett ennyi mindent beújítani. Az elmém egy eldugott része tisztában volt vele, így nem akartam kínozni azzal, hogy hangosan is megkérdezem és kimondatom vele. Ennek ellenére úgy éreztem, szavaim élesek és bántóak, ezért, mintegy bocsánatkérésként, szabad kezemet, amivel eddig támaszkodtam, felemeltem, majd ujjaimmal lágyan megcirógattam szeretett férjem hozzám közelebb eső karját. A szikrák, mint mindig, ha egymáshoz értünk, még most is ott pattogtak közöttünk, és hiába örültem ennek teljes szívemből, csak remélhettem azt, hogy ő is érzi ezeket. Nem bírtam volna ki, ha már nem úgy pillant rám, nem viszonozza az érzéseimet, még a mostani felém irányuló csalódottsága és bizalmatlansága ellenére is... Sokan azt gondolhatják, hogy csupán csak megszokásból maradtam mellette, de ez egyáltalán nem így volt. Mert szerettem Őt. Minden kegyetlen tettem és rossz tulajdonságom ellenére oda és vissza voltam érte, amin az sem tudott változtatni, hogy az előbb említett rossz tulajdonságaim miatt az évek alatt megannyi más férfit is megismertem. Számomra csak Oceanos volt az egyetlen, az az egy különleges valaki, akiért mindent megtettem volna és akiért mindent odaadnék.
- Ez nagyon kedves tőled. Egyelőre viszont csak a hálóra lennék kíváncsi... - pillantottam a szemeibe, szavak nélkül üzenve neki, hogy semmi erotikusra nem gondoltam. Magam sem tudtam teljesen, de talán ily' furcsa módon szerettem volna elérni azt, hogy szépen és lassan ismét az élete intim és bensőbb rétegeibe is beengedjen. Mert tudtam, hogy ez sem lesz egyszerű menet, de emiatt igazán nem hibáztathattam. Ahogy a többi dolog miatt sem. - Bár talán nincs is szükség erre - gondolkodtam el egy pillanatra, fájdalmas arccal kortyolva a nektárba. Szükségem volt rá. - Megszokásból rögtön úgy gondoltam, hogy melletted térjek majd aludni éjszaka, de így belegondolva, butaság volt ez tőlem. Gondolom nem szeretnéd, hogy ilyen hirtelen ismét egy ágyban aludjunk... Talán jobb lenne, ha a vendégszobába rendezkednék be. Viszont, még ha ez így is van, nekem megfelel, de szeretném... Újrakezdeni és melletted maradni most és továbbra is.
Próbáltam nem mutatni neki az ezzel kapcsolatos fájdalmaimat, de tudtam, hogy tisztában van velük. Túl jól ismert már, hogy ebben füllenteni tudjak neki... Félve egy számomra kedvezőtlen választól tettem le ismét a földre eddig felhúzott lábamat, ami lassan szinte már az ölében nyugodott. Inkább távolodtam el önként tőle, minthogy meg kelljen élnem az elutasítás kínzó érzését.  

♥♥♥ • 776 szó •
Vissza az elejére Go down

Vendég
it's my own design


Vendég



Tárgy: Re: Aegaeus & Thalassa Hétf. Nov. 28, 2016 6:26 am

Aegaeus & Thalassa


- El lettek ajándékozva egy segélyszolgálatnak. Nem tudtam… hogy valaha visszajössz e. – Most komolyan? Pár flancos ruha meg egy idióta gardrób az, ami fontos neki? Hát, nem is tudom, hogy most ez nevetséges e vagy inkább siralmas, de talán mindkettő.
Na persze eszembe jut az is, hogy azért kérdezett rá, mert akar valami olyant találni a lakásban, ami összeköti a jelenünket a múltunkkal, de ezt az ötletet képtelenségnek tartom, elvégre ő soha sem volt érzelgős típus és nem hinném, hogy most kezd majd bele.
Amúgy előbb nem voltam teljesen őszinte, elvégre a gardrób is a többi bútor sorsára jutott, azonban a ruhákat valóban elajándékoztam.
Először azt fontolgattam, hogy a lakás közepén készítek egy kis tábortüzet, és abban elégetem őket, de végül nem tudtam megtenni. Bármennyire csalódás is ért hála neki az elmúlt években, még ennek ellenére se vagyok képes őt gyűlölni, pedig higgyétek el nekem, hogy sokáig próbáltam, ezzel próbálva csökkenteni a fájdalmat, amit érzek. Azonban akárhányszor kezdtem bele ebbe, végül mindig arra lyukadtam ki, hogy szeretem őt, és bármit megbocsátanék neki, ha kérné, ahogy most is tettem.
Szokták mondani, hogy egy párkapcsolatban az egyik fél mindig jobban szereti a másikat és emiatt sebezhetővé, manipulálható válik. Nos, legnagyobb sajnálatomra (?) ebben a kapcsolatban én lennék ez a valaki, az a valaki, aki az utolsó cseppnyi önbecsülését is kész feladni csak azért, hogy akár újabb öt percet együtt tölthessen a szeretet nővel.
Nem tudom, hogy még hány csalódásnak kell érnie az ő részéről, hogy vajon mennyi fog még érni engem a jövőben, és hogy mikor mondom azt, hogy most végleg elegem van az egészből és térjünk külön utakra.
Az igazat megvallva azonban, még abban sem vagyok biztos, hogy el tudok e képzelni magamnak egy olyan jövőt, amiben ő nem lenne több csak egy régi szerelem és természetesen gyermekeim anyja. Egyelőre azonban még megvan köztünk az a bizonyos szikra, amit ha védelmezünk, akkor talán egy napon újra lángolni fog, akár csak szerelmünk.
Jól láthatóan nem zavartattam magam amiatt, hogy mi van rajtam vagy éppenséggel mi nincs, elvégre most ez érdekelt a legkevésbé. Nem mintha amúgy az elmúlt öt ezer év során nem lett volna elég alkalma meztelenül látni engem. Ennek ellenére természetesen azért úgy, ahogy magamon tartom azt az átkozott törölközőt, elvégre egyelőre semmi olyant nem akarok tőle, és az igazat megvallva nem tudom, hogy mikor fog ez megváltozni.
- Tudom, megértem hogy miért mondtad ezt, de én szeretném, ha ismét egy ágyban aludnánk. Nem akarok még egy reggelre úgy kelni, hogy te nem vagy ott. Természetesen… azt is megértem, ha te ennek ellenére mégis a vendégszobát választod. – Érzelgős vagyok, tudom, de így érzek és úgy vélem, hogy jobban teszem, ha kimondom, amit gondolok. Persze aztán lehet, hogy jobb ötlet lenne egy ideig külön ágyba, külön szobában aludni, de én ezt nem szeretném.
Azonban én sem váratom meg a nektárral teli poharamat és az előzőhöz hasonlóan ezt is gyorsan leküldöm a torkomon, most mindkettőnknek szüksége volt erre az italra, így talán kissé oldottabb lesz a hangulat.
Közben pedig, ha engedi, akkor a hozzá közelebb eső kezemmel keresem az övét, hogy megfogva azt egy apró csókot leheljek rá, úgy, mint régen oly sok alkalommal. Nem is tudom, hogy miért tettem, talán csak egy apró gesztusnak szántam, vagy már annyira hiányzott ez az érzés, hogy muszáj volt cselekednem.
Furcsa mód a szívem úgy zakatolt, ahogy már régen nem tette, mert megértette, hogy a választottunk hazatért. Csak remélhettük, hogy ez már örökre szól, és nem kell majd egyszer újra arra ébrednünk, hogy az, aki mindennél fontosabb volt számunkra, újból elhagyott.



megjegyzés • 578 •
Vissza az elejére Go down

Vendég
it's my own design


Vendég



Tárgy: Re: Aegaeus & Thalassa Hétf. Nov. 28, 2016 5:43 pm


Oceanos & Tethys


- Nem mondhatnám, hogy örömmel fogadom a hírt. De legalább jó helyre kerültek - sóhajtottam fel a hajamba túrva. Egyáltalán nem azért bántam, még ha csak kicsit is, hogy a ruháimnak hűlt helyét fogom találni, ha benézek a hálószobába, mert olyannyira érdekelt volt az öltözködés és a különböző öltözékek. Egyáltalán nem. Habár tényleg törődtem a kinézetemmel és azzal is, hogy mindig a helyzethez megfelelően nézzek ki, jelen pillanatban inkább az bántott, hogy azok között voltak olyan ruhák, melyekhez számomra fontos emlékek kötődtek. Emlékek a csodálatos múltból, Oceanosról és rólam. Például ott volt az a gyönyörű, lenge tengerkék ruha, amivel az egyik rövid, ám annál is jelentősebb kiruccanásunkon lepett meg, mivel tudta, hogy mennyire megtetszett, mikor már először láttam. Vagy az ázsiai stílusú selyem hálóköntös, a kedvencem az összes közül, legutóbbi, édes kibékülésünk kézzelfogható bizonyítéka. Ostobaság volt tőlem, hogy itt hagytam őket, de nem értem rá ezen bánkódni; hiszen szándékomban állt visszajönni a szeretett férfihoz, ám szavai felvilágosítottak abban, hogy ő e téren csak reménykedhetett. Kötelességemnek éreztem, hogy szavakkal is, szemtől szemben a tudtára adjam, hogy mi is az igazság ezzel kapcsolatban; hogy sosem tudnék végleg elszakadni tőle. - Hogy-hogy nem tudtad, kedvesem? - ismét engedtem a csábításnak és az arcára simítottam, lágy tekintettel keresve gyönyörű szemeit. - Nem tudnálak végleg elhagyni téged, az fizikai fájdalommal járna. Jól tudhatnád már, hogy a szívem mindig visszahúz hozzád...
Talán még sosem voltam ennyire nyílt és őszinte, már ami az érzelmeimet illeti. Én inkább az a fajta nő voltam, aki inkább a tetteivel és cselekedeteivel fejezi ki, mit érez a szeretett személy felé, mintsem szavakkal. Oceanos ezt tökéletesen tudta és el is fogadta, hiszen világéletemben ilyen voltam. Ám éppen emiatt nem tudhattam, miként reagál érzelmi kifakadásomra s hogyan reagálja le, főleg jelen helyzetünkben, ahol még a legkisebb szavaknak hatalmas súlya és jelentősége volt. Abban viszont biztos voltam, hogy szavaimat követő, enyhe zavarom eléggé meglepi, hiszen kettőnk számára ez is újnak számított. Talán az első pár alkalmunkat eltekintve sosem jöttem zavarba előtte, és azok az esetek már évezredekkel ezelőtt történek... De a mai napi döbbenetek sora itt még nem ért véget; hiszen engem talán ugyanúgy meglepett lágy és gyengéd mozdulata, ahogy hozzám közelebb eső kezével megfogta az enyémet, majd egy lágy csókot lehelt rá. Pontosan úgy, mint már olyan sokszor. Az érzelmek szinte elsöpörtek, és újra megcsapott a tudat, hogy nekem az évek alatt mindvégig csak erre volt szükségem, Oceanosra és a törődésére és a szerelmére, nem a többi, névtelen és arctalan halandó férfira. Elmosolyodtam és egy magányos, kósza könnycsepp szökött ki szememből - majd ahelyett, hogy a csók elteltével elhúztam volna a kezemet, inkább próbáltam összekulcsolni ujjainkat, reménykedve, hogy engedi. Talán egyfajta elutasításként éltem volna meg, ha ezt teszi, még pillanatokkal ezelőtt elmondott szavai ellenére is.
- Valójában szeretnék melletted aludni. Sosem vagyok jól, ha nem vagy mellettem, és az édes álmok is elkerülnek. Nem is értem, hogy bírtam ki ilyen hosszú ideig... - közelebb húzódtam hozzá, szinte már bújtam izmos testéhez, ám bármennyire is vonzott ez a cselekedet, csupán csak a fejemet hajtottam a vállára, s lehunytam szemeimet, így beszélve továbbra is hozzá. A még mindig köztünk vibráló enyhe feszültség ellenére a pillanat idilli és mesés volt. - Nagyon jól esik a tudat, hogy ma este ismét így aludhatok el - kinyitottam a szemeimet, és felpillantottam az arcára. Éreztem a leheletét a bőrömön és az illatát, ami csak az ő sajátja volt és amit ezer közül is felismertem volna. - Maradhatnánk míg így egy kicsit, mielőtt kipakolom a dolgaimat? Persze ha zavar, csak szólj. Vagy cipelj fel engem és a táskámat az emeletre, azzal kettő legyet ütnél egy csapásra, ahogy az emberek mondanák... Kipakolnánk és nem rajtad pihentetném a fejemet - jegyeztem meg vicceskedve, próbálva lazán kezelni a helyzetet, mondatom végét pedig egy halk kuncogással is megtoldottam. Hiszen szó mi szó, a halálosan komoly társalgás annyira sosem volt az erősségem, ez talán pedig meg is látszott az eddigiekből... Na, nem mintha Oceanos ezzel nem lett volna tisztában.   

♥♥♥ • 654 szó •
Vissza az elejére Go down

Vendég
it's my own design


Vendég



Tárgy: Re: Aegaeus & Thalassa Hétf. Nov. 28, 2016 7:15 pm

Aegaeus & Thalassa


- Igen, legalább jó helyre kerültek. – Ismétlem meg kissé talán gépiesen a szavait, de az igazat megvallva akkoriban bele se gondoltam, hogy mit teszek. Mármint csak meg akartam szabadulni minél előbb a cuccaitól, hogy ezzel is kevesebb legyen azon dolgok száma, amik szinte folyamatosan rá emlékeztetnek.
Jól tudom, hogy milyen sok szép emlékünk fűződött azokhoz a tárgyakhoz, de nekem ilyen téren valahogy sosem voltak fontosak, mert az emlékezetem tökéletesen megjegyezte szinte minden pillanatát ezeknek az alkalmaknak, így a ruhák e téren feleslegessé váltak. Hiába, van, amikor jól jön a remek emlékezet és van, amikor nagyon rosszul.
- Tudnom kellett volna? Valóban? – Próbálom feltenni a kérdést egy kissé érzelemmentesen, de az arcom önkéntelenül is fájdalomba torzul egy pillanatra. Ha az a kérdés, hogy amióta elhagyott engem minden pillanatban csak arra vártam, hogy újra megjelenjen, akkor a válasz természetesen igen.
Reménykedtem benne, hogyne tettem volna, bíztam abban, hogy még mindezek ellenére is szeret engem, de biztosra tudni? Nem, annyiszor vert át az évek során, hogy már kezdtem úgy hinni, hogy nem vagyok több neki, mint egy játékszer, amelyet kedve szerint kínozhat. És az igazat megvallva, utóbbiban még máig nem vagyok biztos, hogy valóban nem e így van.
Tisztában vagyok vele, hogy most minden szóval vigyázni kell, elvégre bármelyik katasztrófához vezet, ennek ellenére mégis őszintén akarok beszélni vele, már persze amennyire ez lehetséges a jelen helyzetben. Ezt mindig is egy fontos alappillérnek tartottam a kapcsolatunkban, azt hogy képesek voltunk őszinték lenni, többé-kevésbé, elvégre én magam voltam az, aki ezt megszegte, és nem osztotta meg a feleségével a véleményét erről az egész nyitott házasságról. Ennek köszönhetően pedig jó két ezer éve szenvedek attól, hogy látnom vagy inkább csak tudnom kell, hogy a választottam másokkal bújik ágyba.
Tény és való, hogy soha nem voltunk a szavak mesterei, nem ez volt számunkra a legmegfelelőbb mód, hogy kifejezzük egymás iránti mérhetetlen szerelmünket, de mindig is úgy véltem, hogy a tettek sokszor sokkal többet elmondanak, mint amire a szavak képesek.
Az pedig, hogy most itt mindketten kitárulkozunk érzelmileg, nos, egyszerre volt zavaró és felüdítő, talán ez volt az, ami eddig hiányzott, hogy őszintén, szavakkal is kifejezzük az érzéseinket.
A kézre adott csók után örömmel vettem, hogy összefonta az ujjainkat, sőt én is erősebben szorítottam egy kicsivel, hogy érezze, örülök neki. Az igazat megvallva én is ezt szerettem volna először, de nem volt elég bátorságom hozzá. Emlékszem a régi szép időkre, amikor így, összefont ujjaikkal sétálgatunk a városban, sokszor cél nélkül igazándiból, csak hogy nyugodtan élvezhessük egymás társaságát.
- Ennek örülök. Akkor ma este végre újra egy ágyban térünk nyugovóra. Már nagyon hiányoztál nekem, kedvesem. – persze, sok éjszakát töltöttem másokkal, más ágyakban, de az mégsem volt az igazi. Ez volt a mi kis szerelmi fészkünk és nélküle nem volt az igazi. A közeledését pedig egy bátorító mosollyal kísérem, és még véletlenül sem húzódom el, amikor a fejét a vállamra helyezi.
Sajnálom, hogy ennyire zavarban vagyunk egymás közelségében, szeretném visszahozni a régi szép időket, amikor gondolkodás nélkül feküdt az ölembe, én pedig gyönyörködve figyeltem, ahogy így elaludt. Sokszor csak ültem a kanapénkon órákig és figyeltem őt, miközben ő az álmok édes mezején tekergett.
- Természetesen, én sem akartam most innen elmozdulni, a világ összes kincséért sem. A dolgok kipakolása pedig bőven ráér, elvégre nem sietünk sehová. Amúgy pedig gond nélkül fel cipellek téged és a táskádat is. – válaszom kissé kuncogva, jól láthatóan nincs ellenemre az ötlet, hogy a karomban kelljen felvinni őt a halónkba. Közben pedig óvatosan a fejére hajtom a sajátom, természetesen nem nehezedve rá nagyon, nem mintha véletlen összenyomhatnám őt, elvégre ő nem egy gyenge, emberi nőcske.
- Bárcsak örökké így maradhatnánk. – suttogom lassan magam éli, mert tényleg így érzek. Ez a pillanat most olyan szép és nagyon jól esik a közelsége. Ez már nagyon hiányzott, lassan kezdtem el felejteni, hogy milyen jó illata is van, olyan, mint a tengernek.



megjegyzés • 626 •
Vissza az elejére Go down

Vendég
it's my own design


Vendég



Tárgy: Re: Aegaeus & Thalassa Hétf. Nov. 28, 2016 8:49 pm


Oceanos & Tethys


A kérdésére csak némán bólintottam. Habár kegyetlen, könnyűvérű tetteim miatt talán senki sem mondta volna azt, hogy én biztosan teljes szívemből szeretem ezt a férfit, s talán azt is mondhatták volna, hogy csupán csak játékszernek tekintem, nem többnek, ez egyáltalán nem volt így. Azt nem tudtam megmagyarázni, hogy végtelen érzelmeim ellenére miért tettem ezt vele újra és újra, miért kerestem sokszor az élvezeteket más férfiak karjai között... De az igazság az volt, hogy bármennyire is távol voltam tőle megannyi idegen társaságában, akik szinte lesték minden óhajomat, a hiánya mindig mardosta a szívemet. És pontosan ez volt az, ami mindig is visszahúzott hozzá. Hozzá, akihez valójában tartoztam. De az ilyen alkalmak után sosem úsztam meg szenvedés és önmarcangolás nélkül, hiszen annak ellenére, hogy Oceanos sosem büntette meg ezen tetteimet, én megtettem ezt helyette is. Minden egyes alkalommal ugyanazok a kérdések ötlöttek fel bennem, sajnos azonban sosem találtam rájuk választ, bármennyire is kutattam. Miért? Mikor kezdtem el így viselkedni, ilyen léhűtő, könnyű nőcske módjára? Miért kínzom azt, akit a világon mindennél jobban szeretek? Pontosan így volt ez most így; ahogy megláttam imádott férjem arcát, melyen egy pillanatra megjelent a fájdalom, az elemi kín eszméletlen erővel söpört végig rajtam.
- Valóban - suttogtam halkan, talán egy-két perc elteltével is. - Nem tudok semmilyen mentséget felmutatni a tetteimre, de a szavaim teljesen igazak. Gyötrelemmel járna elszakadnom tőled, életem értelmétől. Lehetetlenség lenne, nem tudnám megtenni. Hozzád tartozom, te pedig hozzám. Vagyis... reménykedem benne, hogy az utóbbi még mindig így van.
Habár visszafogadott az életébe, nem büntetett meg, nem átkozott el s nem is ordibált velem, ez mégsem jelentette még azt, hogy ugyanúgy hozzám tartozik, mint régen. Önzőség talán, de mindennél jobban vágytam erre. Én teljes mértékben csak az övé voltam; ezt pedig nem győztem mondogatni azoknak a férfiaknak is, akikkel összehozott a sors pár kellemes éjszakára. Számomra csak Oceanos létezett, azonban nem lehettem benne biztos, hogy számára már csak én vagyok. Évek teltek el, én pedig túl sokszor szórakoztam már vele, s bármennyire is lehetetlennek tartottam ezt, egyben féltem is attól; talán távollétem alatt találkozott valaki számára különlegesebbel. Olyannal, aki fényévekkel jobb számára, mint én. Hiszen be kellett látnom, nem voltam a feleségek gyöngye, ezzel még én is tisztában voltam. De változni szerettem volna...
- Te is hiányoztál nekem - suttogtam bele egy halvány mosollyal a vállába, bár talán inkább már a nyakába. Nem szándékosan akartam ingerelni, egyszerűen csak túl kényelmesen elhelyezkedtem rajta ahhoz, hogy akár csak a fejemet is megmozdítsam. Emellett az egész helyzet a régi időkre emlékeztetett, mikor is csak nyugodtan, egymásnak dőlve beszélgettünk semmis kis apróságokról, vagy éppen a tévében néztünk egy olyan filmet, aminek megtekintését én erőszakoltam ki. Ezeket sosem tudtuk normálisan végignézni; volt, hogy én aludtam be, esetleg Oceanos unta meg a sok felesleges szövegelést, amit a szereplők intéztek egymás közt, de akadtak olyan esetek is, amikor más, teljesen különböző dolgok miatt nem értünk a mozizás végére. Nem mondhatni, hogy bántuk volna ezeket.
- Akkor maradjunk még így egy kicsit. Legalább addig, míg el nem alszom - szuszogtam immár, szinte alig nyitva ki az ajkaimat, miközben élveztem azt, hogy ő is közeledett felém, fejét fejem búbjára támasztva. Ujjaink mindeközben még mindig össze voltak fonódva, mutatóujjammal pedig cirógattam szinte már durva bőrét, néha-néha apró, fantom köröket rajzolva rá. Lábam pedig, amely eddig a földön nyugodott, az ölében talált kényelmes helyre. Talán túlságosan is gyorsan akartam minél több közeli kontaktot kialakítani vele, de azért reménykedtem benne, hogy nem bánja. Bár úgy tűnt, az eddigiekkel sincsen semmi gondja, így bátorkodtam még mellkasát is átkarolni, most már konkrétan hozzábújva. Most is is megszállt az a bizonyos érzés, ami minden egyes alkalommal, ha így öleltem át őt; hogy mellette biztonságban vagyok, hiszen mindentől óv és megvéd. - Ezt nem kell kívánnod, drágám. Örökre maradhatunk így, hiszen mindketten ezt akarjuk. Akkor pedig ez így is lesz.
Lassan, óvatosan bújtam ki mellőle - de nem húzódtam el -, csupán csak úgy helyezkedtem, hogy normálisan szemtől szemben tudjak vele lenni, s tekintetébe mélyedni. Az ötletem talán butaságnak tűnhetett számára, de ki akartam mondani, hiszen nem veszíthettem vele semmit.
- Kezdjük újra! Tiszta lappal, mintha mindennek az elején lennék. Tekintsük semmisnek az eddigieket, csináljunk úgy, mintha a házasságunk még csak most kezdődne. Önző ez az ötlet, tudom, de... - csillogó tekintetem fájdalmassá váltott át, hangom pedig elhalkult. - Nem tudom, hogy hozhatnám helyre az eddigieket. Tényleg nem, de mindennél jobban szeretném. Szóval, kérlek...   

♥♥♥ • 723 szó •
Vissza az elejére Go down

Vendég
it's my own design


Vendég



Tárgy: Re: Aegaeus & Thalassa Kedd Nov. 29, 2016 8:37 am

Aegaeus & Thalassa


Három ezer év. Ennyi ideig boldogan és legfőképpen kettesben éltünk, az életünk valóban szép volt, soha egy pillanatra se bántam meg, hogy őt választottam. Aztán egy este felvetette az ötletet, miszerint milyen szuper is lenne, ha nyitott házasságban élnénk.
Én abban a pillanatban köpni-nyelni nem tudtam, mégis valamiért rábólintottam. Nem magam miatt, mert bár sok szép nővel találkoztam az addigi életem során, de az igazat megvallva egyiket se akartam az ágyamba hívni, én tökéletesen meg voltam elégedve az én gyönyörű nejemmel.
És akkor végül miért is bólintottam rá? Talán azért, mert láttam a szemében, hogy mennyire tetszik neki az ötlet és a kedvére akartam tenni, vagy egyszerűen csak féltem, hogy megromlik a kapcsolatunk, ha nem mondok rá igent.
Ma már tudom jól, hogy abban a pillanatban egy olyan hibát követtem el, ami a mai napig kísértett engem, egészen eddig a pillanatig. Nem tudom, hogy mi lett volna velünk, ha nemet mondok az ötletére, de talán még úgy is jobb lett volna, minthogy két ezer éven át emiatt szenvedjek.
Persze, tudom én, utólag könnyű okosnak lenni, de el se hinnétek, hogy mit fel nem adnék azért, hogy a mai tapasztalatommal és tudásommal visszakerülhessek arra az estére, na persze ez csak egy hiú ábránd, még egy magamfajta titán számára is.
- Nincsenek is mentségek a tetteidre… de nem is kértem ilyesmiket… ami megtörtént az megtörtént… és bármennyire is szeretném semmisé tenni a múlt ezen eseményeit, mintha sosem történtek volna meg… de nem lehetséges. Csak annyit tehetek… tehetünk, hogy megpróbáljuk elfelejteni és valahogyan tovább lépni. – Igen,  szándékosan nem válaszoltam arra a részre, hogy hozzá tartozok e, talán az énem gonoszabb fele azt szerette volna, ha legalább átérezné, akár egy kevéske időre is, hogy micsoda szenvedést is okozott nekem a tetteivel.
Persze, megtehetném azt is, hogy én továbbra is szeretőt tartanék, miközben újra együtt élünk, de egyszerűen képtelen vagyok rá. Én nem vagyok sajnos olyan, mint Ő, egyszerűen képtelen vagyok figyelmen kívül hagyni az érzéseit, nekem ez nem megy. Vajon így érezhetnek a felszarvazott emberi férjek? Vagy bennük van elég mersz, hogy cselekedjenek?
Felettébb jó érzés hallani, ahogy elmondja neki is hiányoztam, miközben élveztem valamilyen furcsa módon, ahogy lehelete a nyakamat eléri. Igen, ezek az apró kis dolgok, amelyek önkéntelenül segítenek a fájdalmam enyhülésében. Annyi, de annyi szép emlékünk fűződik ehhez a lakáshoz, hogy egy-egy pillanatra sikerül megfeledkeznem még a rosszakról is.
Na persze én sohasem tekintettem igazán otthonomnak ezt a házat, nekem az otthon mindig is ott volt, ahol vele lehettem, nem számított, hogy egy ilyen luxuslakásban vagy éppen egy híd alatt valahol, mellette mindig boldog voltam.
Miután szó nélkül elhagyott és itt maradtam egyedül, a hely olyan lett, mint egy kísértetház, én pedig amolyan otthontalanná váltam a szó kitekert módján, próbáltam minél kevesebb időt itt tölteni, remélvén, hogy így idővel elhalványul az emléke.
Azonban mindhiába, elvégre hiába mentem bárhova itt a városban vagy akár a tengermélyi királyságunkba, mindenhol a régi életünk kísértet, egy olyan időszak, amikor még együtt éltünk és boldogok voltunk.
- Ahogy szeretnéd. – Természetesen nekem sem volt egyáltalán ellenemre a helyzet, őrültem hogy újra ilyen közel kerültünk egymáshoz és talán annak is, hogy bár még feszélyezett egy kissé a jelenléte, de képes voltam legyűrni magamban ezt az érzést. Nem fogom könnyen elfelejteni a tetteit, de mindent megteszek, hogy túllépjek rajtuk.
Közben pedig élvezettel figyelem, ahogy játékosan cirógatja az én kis durva bőröm, mindig is odavoltam azért, ha ezt tette. Az átkarolás váratlanul ért, ez tény, de annak ellenére se húzódtam el tőle, hogy még mindig kissé feszélyezve éreztem tőle magam, mert nem akartam elijeszteni őt még véletlenül sem ezzel.
- Az örökké nagyon hosszú idő, én pedig szívesen töltöm veled. – Igen, nem vágyom másra, csak hogy életünk hátralévő részét, legyen az akár tíz perc, tíz év vagy éppen tíz ezer év, nem számít, csak az hogy vele tölthessem el. Túlságosan is fontos nekem ahhoz, hogy nélküle próbáljam meg leélni az életem.
Végül aztán kibújik mellőlem és fel vett egy újabb zseniális ötletet. Hát mit ne mondjak, megértem hogy miért vetette fel, de nem fogom fel, hogyan is hiheti azt, hogy ezen csak egyik pillanatról a másikra túl lehet lépni. Ettől függetlenül az ötlet tetszik, bár a legjobb szándékom ellenére se ígérhetem, hogy nem marad bennem tüske az évek alatt elszenvedett fájdalom miatt.
- Én is szeretném, ha tiszta lappal kezdenénk újra a közös életünket… de csak egyetlen feltétellel vagyok hajlandó… szeretném, ha véget vetnénk ennek a nyitott házasságnak… én egyszerűen nem akarom… nem vagyok képes folytatni ezt így. – Nehezen jönnek a szavak, bármennyire is próbálom összeszedni a gondolataimat közben. A beszéd nehézkesen ment, a nyitott házasságot pedig olyan undorral és fájdalommal teli hanggal ejtettem ki, hogy a végére még egyetlen csepp könny is legördült az orcámon.



megjegyzés • 774 •
Vissza az elejére Go down

Vendég
it's my own design


Vendég



Tárgy: Re: Aegaeus & Thalassa Kedd Nov. 29, 2016 8:09 pm


Oceanos & Tethys


- Mindig sikerül továbblépnünk a nehézségeken. Most is menni fog, ebben biztos vagyok, Oceanos. Még akkor is, ha talán most nehezebb lesz...
Bármennyire is szerettem volna még többet mondani, a szavak egyszerűen nem jöttek ki a torkomon, mintha valami megakadályozta volna őket. Vagy rájöttek volna arra, hogy a siránkozásom és bármely más, amit mondok, igazából itt már felesleges. Hiszen ide tettek kellettek, csupán csak a hangok közel sem voltak elegek. A lelkem mélyén én is tisztában voltam ezzel, de nem jutott semmi olyasmi az eszembe, amivel újra bizonyíthatnám hűségemet és végtelen szerelmemet a férjem felé. És azt, hogy a bizalmát - ha volna akkora szerencsém, hogy ismét elnyerném -; nem fektetné rossz helyre, s nem szórakoznék olyan kegyetlen mód vele, mint eddig tettem. Habár eddig sem szánt szándékkal cselekedtem azon dolgokat, amelyek hatalmas fájdalmat okoztak neki... De akkor miért is? Egy ősi ösztön hatására? Valami más miatt? A választ itt sem tudtam, abban azonban biztos voltam, hogy ha a dolgok ismét rendbe jönnek kettőnk közt, mindent megteszek annak érdekében, hogy ne okozzak újabb hegeket Oceanos szívén és lelkén. A gondolataim vadul száguldoztak ekörül a téma körül, s ezalatt csak csendben, talán kissé elbambulva is, élveztem a közelségét, bőrének melegét és az illatát. Az együtt eltöltött évezredek ellenére még mindig minden értelemben megrészegített. Lehetett szó akár az előbb említettekről, vagy a tetteiről és szavairól, melyekkel mindig le tudott venni a lábamról. Ezekre más férfi sosem volt képes, bármennyire is küzdöttek, az apró kedvességek vagy akár a hatalmas meglepetések, amikkel szeretett uram játszi könnyedséggel varázsolt el, azok náluk mindig csődöt mondtak. Akaratlanul is felrémlett bennem néhány ilyen és ehhez hasonlatos eset. Egyszer régen, mikor már annak ellenére is, hogy sokadik gyermekünket hordtam a szívem alatt, mindig újabb és újabb virágkölteményekkel lepett meg, hogy elfeledtesse velem, milyen morcos is vagyok megnövekedett méreteim miatt, miközben semmis dolgokat és apró bókokat susogott a fülemben, szinte a felhők közé repítve engem. Kimondhatatlanul boldog voltam. S ez csupán csak egy példa ezekre az apró, de annál varázslatosabb meglepetésekre...

- Akkor ezek szerint nem rontottam el véglegesen mindent. De legyen bármennyire is hosszú az örökkévalóság, én is szívesen töltöm veled - a gondolataim még mindig az emlékek körül forogtak, így hangom talán egy kicsit álmodozónak tűnhetett számára, de már mondhatni, hogy józanodtam kifelé. Ámbár talán még nem lehettem teljesen józan, hiszen következő szavaim, melyeket már kissé eltávolodva vetettem fel neki, látszólag meglepték. Való igaz, hogy kétségbeesett és tanácstalan voltam, de egy másodperccel később már igazán ostobának gondoltam magam. Hiszen hogyan is hihettem, hogy egyáltalán fontolóra veszi, elnézve a bűneimet, amikkel őt ítéltem szenvedésre? Szavait hallva viszont ismét megbizonyosodhattam arról, hogy Oceanos túl jó és túl kedves számomra, azonban a meglepetés mellett enyhe félelmet is éreztem. Hiszen habár a nyitott házasságot kettőnk kapcsolatának vérfrissítése miatt találtam ki, az elmúlt évszázadokban túlzottan hozzászoktam az ezzel járó, kicsapongó életmódhoz. Nem nagyon tudtam már egy helyben sokáig megmaradni, éppen ezért voltak azok az eltűnéseim, amelyeket a mellettem ülő férfi egészen ideáig könnyedén elnézett nekem, s szemet hunyt felettük. Igazság szerint, annyira nem bíztam magamban, ám... Tényleg mindent meg akartam tenni azért, hogy ezek után a dolgok ismét olyanok - vagy legalábbis majdnem olyanok -, legyenek, mint pár évvel ezelőtt. S ha ehhez az kellett, hogy hagyjak fel ezzel az életmóddal... A gondolatra egy halk sóhaj szökött ki ajkaim közül, majd térdeimre helyezkedve magasodtam fel, hogy tekintetünk végre egy magasságban lehessen. Óvatosan kezeim közé fogtam arcát, hogy rám nézzen. Magamon akartam a tekintetét látni, olvasni belőle. Bár jelen pillanatban talán nem is kellett ez, hiszen a lelkem egy mély, elrejtett zugában nagy valószínűséggel tudtam, hogy... Számára ez az egész nyitott házasság dolog felér egy fájdalmas kínzással, amit csak az én bugyuta vágyaim miatt tűr el, hogy engem elégedetté tegyen. És ahogy ez a tudat most rendesen is fejbe vágott, tényleg egy önző és hálátlan dögnek éreztem magamat.
- Ha ezt előbb kéred, ha előbb... Igazán megkímélhettük volna magunkat - hangom halk volt, és szinte már sírós; ezt mutatva egy árva könnycsepp ki is hullott szememből, ahogy remegő ajkakkal hajoltam közelebb, és leheltem apró csókot a homlokára. Vágytam az ajkaira érintésére, de ahhoz nem volt elég bátorságom. - Legyen. Ezentúl nincs több nyitott házasság. Ettől a pillanattól kezdve csak és kizárólag a tiéd vagyok, lelkileg... És most már testileg is. Drága, egyetlen Oceanosom... Annyira kegyetlen voltam, annyira vak... - az utolsó szavakat inkább már csak magamnak suttogtam, lassan visszahelyezkedve a kanapéra, miközben szemeimből már úgy igazán hullottak a könnyek. Magam sem tudtam, hogy mit is sirattam; Őt, magamat, vagy mindkettőnket, hogy mivé is lettünk abból a tökéletes párból, kik egykoron voltunk?  

♥♥♥ • 756 szó •
Vissza az elejére Go down

Vendég
it's my own design


Vendég



Tárgy: Re: Aegaeus & Thalassa Szer. Nov. 30, 2016 9:22 am

Aegaeus & Thalassa


- Igen, sikerülni fog. Ebben bízom én is – Egy kissé talán érződött a szavaimon, hogy ebben még én sem vagyok teljesen biztos, de ennek ellenére is biztos, hogy mindent meg fogok tenni a kapcsolatunkért, és csak remélhetem, hogy ő is hasonlóan tesz.
Bár az igazság az, hogy kettőnk közül legfőképpen neki kell bizonyítania, hogy méltó a bizalmamra és hogy nem követtem el hibát, amikor ennyi fájdalom után is megbocsátottam neki. Ez szinte már olyan, mint a szerencsejáték, ahol fel teszed az összeget egy bizonyos dologra, és csak reménykedhetsz benne, hogy jól döntöttél, attól a kivételtől eltekintve persze, hogy itt sokkalta fontosabbat veszthetsz el egy kevéske pénznél.
Az elmúlt két ezer év alatt számos szeretőm volt, ez tény, de soha nem éreztem többet egyik iránt se, mint fizikai vonzalom, de vajon képes lennék rá? Én úgy vagyok vele, hogy mindenkinek csak egyetlen igazi, nagy szerelme lehet az élete során, nekem pedig ez minden kétséget kizáróan Téthüsz.
Ha valamilyen oknál fogva végleg elválnának útjaink, nos, nem tudom hogy találnak e olyas valakit, aki annyira vagy legalább megközelítőleg annyira képes lennék szeretni, mint őt. Erre a kérdésre szerintem addig nem is igazán kaphatok választ, míg be nem következik a szétválás, amit szívből remélek, hogy sohasem fog megtörténni.
A lelkem mélyén az elmúlt években mindig is reménykedtem, hogy vissza fog térni, és hogy életünk újra normális lehet, már amennyire a körülmények ezt természetesen engedik, de most hogy valóban bekövetkezett ez a pillanat, nos, egy kissé tanácstalan vagyok. Mármint persze, elmondtam neki, hogy megbocsátok és komolyan is gondoltam, de félek attól egy kissé, hogy vajon ezen valóban képes leszek túllépni.
Tudjátok a nyitott házasságunkban még nem is az volt a legszörnyűbb, hogy más férfiakkal bújt ágyba, pedig aztán ez is kínzóan gyötörte a lelkem a nap minden pillanatában, hanem az hogy hogyan volt képes évekre eltűnni, anélkül hogy hiányolt volna engem. Sokszor már azt érzem, hogy nem is amiatt tért vissza annyiszor, mert hiányoztam neki, hanem csupán egyszerű megszokásból.
Tudta, hogy bármit tesz, és bármekkora szenvedést is okoz nekem, még ennek ellenére is visszafogadom őt, és lám, igaza volt. Én vagyok a felszarvazott férj, aki mindezek ellenére is többé-kevésbé tárt karokkal fogadta visszatérni vágyó hűtlen feleségét.
- Ez egy új esély számunkra, csak reménykedhetünk, hogy ezúttal nem lesz semmi és senki, ami szétválasztana minket. – Tisztában vagyok vele, hogy szavaim nem kicsit lehetnek lehangolóak, de nem sokat tudok tenni ellenük jelenleg. Félek attól, hogy milyen könnyedén kettőnk közé állhat egy harmadik fél.
Igen, érzem én hogy Ő próbál tenni a kapcsolatunkért, ennek ellenére nem tudom, hogy vajon bizalmamra méltó lesz e, elvégre oly sok évszázada űzi ezt az életmódot, hogy nehéz lesz feladnia egyik pillanatról a másikra.
Még talán kissé nekem is az lesz, pedig én hát közel sem merültem bele ebbe az életvitelbe annyira és azt is csak inkább azért, hogy ha csak egy időre is, de képes legyek kiverni a képét a fejemből, mert bárhova mentem, mindig őt kerestem a tömegben.
Végül ugyebár eljön az újabb felvetésének ideje, miközben a kanapén egymásnak dőlve, sőt később már engem átkarolva kezdjünk el beszélni róla. Az ötlete tetszik, valóban örülnék annak, ha mostantól ismét csak egymáséi lennék, mint a régi szép időkben. Gyorsan le is szögezem, csak az egyértelműség kedvéért, hogy ez azt is jelenti, hogy ennek az életvitelnek véget kell, hogy vessünk, ha valóban együtt akarjuk tovább élni az életünk.
- Ostoba voltam… féltem, hogy többet jelent neked ez az egész… féltem, hogy elveszíthetlek… ha nem egyezek bele… és ezt egyszerűen… nem mertem megkockáztatni, inkább tűrtem… - Válaszolom, miközben önkéntelenül én is szabadjára eresztem a könnycsatornáim, és bár csupán pár csepp az egész, ami kijön belőlem, de tőlem még ez is soknak számít. Talán mások most erre azt mondanák, hogy nem férfias, ha valaki sír, de szerintem nincs semmi szégyellnivaló abban, ha kimutatjuk az érzelmeinket.
A csók, amelyet a homlokomra kaptam határtalan boldogsággal töltött meg, valószínűleg magát az eget is lehoztam volna most neki, ha kéri. Közben pedig próbáltam magamhoz ölelni amennyire csak lehetséges, mintha csak attól féltem volna, hogy egy pillanat múlva köddé válik, és sosem látom többé.




megjegyzés • 667 •
Vissza az elejére Go down

Vendég
it's my own design


Vendég



Tárgy: Re: Aegaeus & Thalassa Szer. Nov. 30, 2016 6:35 pm


Oceanos & Tethys


Szavaiból tökéletesen kiéreztem a bizonytalanságot, azzal kapcsolatban, amit az imént mondtam. Ám ahelyett, hogy tovább firtattam volna a dolgot, inkább csak némán bólintottam, és igazán beértem ennyivel is, hiszen engem már ez is felettébb boldoggá tett. Kis lépésekben kellett haladnunk, nem kapkodhattunk el semmit... Azonban ha Oceanosnak még nem is volt kellő bizonyossága a pozitív végkifejlet felől, az még nem jelentette a világvégét; nekem ugyanis kettőnknek is bőven elegendő volt belőle. Viszont azt is be kellett látnom, hogy talán nem is olyan jogtalanul bizalmatlankodik ebben az ügyben; megannyi alkalommal hagytam ott a vele eltöltött csodálatos éveket az újért, a kalandért. Megannyi alkalommal fogadott vissza, de minden egyes alkalommal, amikor újra a karjai közt voltam, éreztem, hogy a kapcsolatunk változott. Nem hidegültünk el egymástól, erről szó sem volt, egyszerűen csak éreztem, hogy a tüske, amit én okoztam, minden egyes félrelépésemnél helyezkedik, mélyebbre fúródik. Vajon most is ez lenne? Vagy talán ezt már lehetetlen helyrehozni, hiába is kapálózom érte oly' vadul? Kérdések válaszok nélkül, amiket az elkövetkező időkben kellett kitapasztalnunk - és természetesen megválaszolnunk.
- Próbáljon csak meg bárki vagy bármi szét választani minket, annak velem gyűlne meg a baja! - kuncogtam fel akaratlanul, szavait hallva, ám ennek ellenére teljesen komoly voltam. Hiszen ostoba lettem volna engedni bárkinek is azt, hogy kettőnk közé álljon; meglehet ugyanis, hogy ez volt az utolsó esélyem arra, hogy mindent helyrehozzak, amit évezredeken keresztül folyamatosan csak elrontottam. Az eszem, a szívem és a vágyaim kivételesen most együtt dolgoztak, és csak egyetlen egy dolgot sikítoztak; hogy küzdjek. Azért a férfiért, aki fontos nekem, és azért, hogy küzdjek a rossz út csábítása ellen, ami véglegesen elszakíthatna Oceanostól. Az utóbbi gondolat hatására elsöprő erejű rettegés söpört végig rajtam, hiszen nem tudtam elképzelni egy, a férjem nélküli életet, mint az már neki is mondtam. Mindig mellettem volt, támogatott és szeretett, és amikor a jövőmet képzeltem el, mindig is benne volt, mint egy fő támpont, egy Nap, aki körül forog én, szünet és fáradtság nélkül. Kétségtelen; Oceanos volt az én Napom. - Legyen az isten, démon vagy akár ember... Vagy bármely más tényező. Senkinek sem fogom engedni, hogy közénk álljon - az utóbbi szavakat inkább már csak magamnak suttogtam, ám tisztában voltam azzal, hogy tisztán érti a mellettem ülő férfi is. Ám nem zavartattam magam, ilyenektől butaság lett volna zavarba jönni.
Őszintén szólva, nem számítottam olyan nyílt kitárulkozásra, amit végülis kaptam tőle. Néhány pillanat szünet volt csupán, mielőtt reagált volna könnyes szemekkel, akadozva elsuttogott szavaimra, ezzel pedig újabb sebet okozott amúgy is fájó szívemen. Nem mintha ő bántott volna; sosem tette ezt meg, ahogy most sem. Nem. Én bántottam saját magamat azzal, hogy neki okoztam kínokat az önzőségemmel. Mindkettőnknek fájtak az elmúlt évszázadok, ám amíg én ezt mondhatni elnyomtam magamban, sőt, fel sem fogtam igazán, ő addig csak magába zárva, csendben szenvedett. Miattam. Rettegett attól, hogy ha nem egyezik bele az újabb, - visszagondolva -, eléggé ostoba ötletemre, elveszít. Pedig ez sosem történt volna meg, még akkor sem, ha azon a végzetes éjszakán ellent mond nekem, életében először és nyíltan kimondja, mekkora idióta is vagyok, amiért ilyenek az eszembe jutnak. Hiszen sosem hagynám el... Előbb végeztem volna saját magammal, minthogy ezt megtegyem.
- Tényleg... Ostoba voltál - még mindig pityeregve suttogtam a bőrébe, miközben buzgón bújtam az ölelésébe. Ő húzott magához, amitől a fellegekben éreztem magam, s nem haboztam viszonozni az erős és érzelmes szorítást. Erre most mindkettőnknek szüksége volt; arra, hogy érezzük a másikat, a bőrét magunkon, az illatát az orrunkban, leheletét a bőrünkön. Szinte a nyakába bújva folytattam tovább mondandómat, még mindig suttogva; mintha mások is hallhatták volna amit mondnunk egymásnak, ám ennek ellenére most így éreztem jónak. - Bár már késő ezt mondani... De kérlek, ha máskor hasonlóan ostoba ötleteim támadnak, mondj ellent nekem, ellenkezz és semmi esetre se egyezz bele. Hiszen tudhatnád, hogy sosem veszíthetsz el.  Bármit is teszel... A tiéd maradok örökre. Még akkor is, ha olyanról van szó, ami az első pillanatban még kissé morcossá tesz - halványan elmosolyodtam, amit láthatott is, amikor hátrébb húzódtam, ám az öleléséből nem bújtam ki. A teljes közelsége máris hiányzott, ám a közelebbi fizikai kontaktust pótolva töröltem le lágyan lecsordult könnyeit, és néhány apró csókot leheltem a nedves maszatokra az arcán.
- Tudom, hogy még fiatal a nap, de szeretnék lepihenni, életem. Nem tartanál velem?
Ujjainkat ismét összefontam és úgy pillantottam rá, várva válaszát, már szinte készenlétben állva arra, hogy elinduljak. Fáradt voltam, ami talán részben a sok sírásnak és érzelmi terhelésnek volt köszönhető, ám cseppet sem bánkódtam emiatt.   

♥♥♥ • 739 szó •
Vissza az elejére Go down

Vendég
it's my own design


Vendég



Tárgy: Re: Aegaeus & Thalassa Csüt. Dec. 01, 2016 5:45 am

Aegaeus & Thalassa


A szavaira, miszerint próbáljon meg bárki is közénk állni önkéntelenül is elmosolyodom, elvégre volt már alkalmam megfigyelni, hogy milyen porul jár az, aki az én kedvesemet felbőszíti. Mondjuk úgy, hogy jobb, ha előtte az illető végrendeletet ír, mert nem olyan biztos az, hogy túléli a feleségem dühét.
Jól estek a szavai, talán még egy kicsit kezdtem is elhinni, hogy komolyan gondolja. Vagyis ez így nem pontos, tudtam hogy most, ebben a pillanatban teljesen komolyan gondolja az egészet, azonban abban már nem voltam biztos, hogy meddig. Bizonytalan voltam, ez lerí a képemről, és bárki könnyedén megállapíthatta, Ő pedig az átlagnál is sokkalta jobban ismert, ami azért elvárható volt ennyi év után.
Magam sem tudom, hogy ennek ellenére mégis hogyan nem volt képes észrevenni a két teljes évezred alatt, hogy mit érzek ezzel az egésszel kapcsolatban. Talán nem is olvas olyan könnyedén bennem, mint ő azt hinné, vagy pedig egyszerűen csak én tanultam meg ilyen jól elrejteni az érzéseim, akár még előle is.
Tudjátok, látom rajta, hogy küzdd a saját benső énjével, aki jól láthatóan vágyik a szabad életre, miközben engem is a magáénak akar, de sajnálatos módon ez már többé nem lehetséges. Ő döntött, hogy velem marad, és csak remélhetem, hogy eme elhatározása nem változik meg olyan könnyedén, ahogy a szél fújásának iránya, mert akkor végleg búcsút kellene mondanom neki, ami valószínűleg lelkileg összetörne.
Önkéntelenül is eltöprengek azon, hogy vajon mennyi időt is fog igénybe venni az, hogy visszanyerje a bizalmamat, vagy hogy egyáltalán ez lehetséges e még. Ha pedig nem leszek képes megbízni benne, akkor vajon e értelme ennek az egésznek?
Elvégre nem akarok úgy élni, hogy ha bármikor elmegy otthonról, akkor azt érezzem, hogy követnem kell vagy hasonlók, mert nem lehetek abban biztos, hogy nem e éppen egy újabb szeretőjével találkozik.
Annyi biztos, hogy ha valaki megpróbál kettőnk közé állni, akkor az nem fog sokáig élni,  soha nem voltam az a lelkiismeret nélküli típus, de  bárkit képes lennék habozás nélkül el tenni láb alól, ha csak megpróbálná a kettőnk kapcsolatát tönkretenni. Tudom, talán kissé furcsa hozzáállás, de nem kockáztathatom meg, hogy elveszítsem őt.
- Végre valamiben egyetértünk. – Tudom, hogy nem sértésből ismételte meg a szavaim, miszerint ostoba vagyok, de hát ami igaz az igaz. Mennyi kíntól, fájdalomtól és főleg átvirrasztott éjszakáktól menthettem volna meg magamat, ha akkor lépek.
Soha nem voltam az a típus, aki ne merte volna ki mondani a gondolatait, a véleményét, erről vagyok híres vagy éppen hírhedt az istenek között, mégis erről két ezer évembe telt beszélni, ami nem kicsit siralmas.
Muszáj volt magamhoz húzni, egyrészt hogy éreztessem vele azt, hogy itt vagyok és számíthat rám, másrészt nekem is legalább annyira szükségem volt a közelségére, hogy újra érezhessem az illatát és bőrének oly selymes érintését. Ezek a dolgok, amelyeket még ennyi évezred után sem tudtam megunni és soha nem is fog sikerülni.
- Ígérem, hogy legközelebb nem fogok hallgatni, ha megint egy ostoba ötleted támadna. – Csak remélhetem, hogy képes leszek betartani az ígéretem, közben pedig önkéntelenül is élvezem kezének érintését. Nem is tudom, hogyan voltam képes ennyi éven át e nélkül élni, ez számomra olyan lehet, mint a drogosnak az adagja és nem szégyellem bevallani, hogy csak arra vágyom, hogy minden pillanatban ott legyen mellettem, csupán egy érintésnyire.
- A legnagyobb örömmel, életem értelme. – Igen, kétségtelen tény, hogy még én is kissé fáradtnak érzem magam, ami vicces tekintve, hogy nem régen keltem, bár az éjszakám nagy részét ébrén töltöttem, így azért valamilyen szinten érthető. Közben észre se vettem, hogy önkéntelenül is felbukkant egy régi szokásom, amelyet már oly régóta nem volt alkalmam használni, mégpedig hogy „életem értelmének” nevezem.
Közben pedig elindulunk összefont ujjakkal, ha minden igaz úgy, hogy ő vezet minket a háló felé, hiába, jól ismeri a járást. Útközben önkéntelenül is elvesztem a törölközőt, elvégre egy kézzel nem volt olyan egyszerű fenntartani, bár nem zavartatom magam miatta, túlságosan is jól ismeri ahhoz minden egyes porcikámat.
Már várom, hogy az ágyban felébredve újra az első, amit meglátok, az ő szépséges arca legyen, hiába, számomra mindig is az övé lesz a leggyönyörűbb a földkerekségen.



megjegyzés • 659 •
Vissza az elejére Go down

Vendég
it's my own design


Vendég



Tárgy: Re: Aegaeus & Thalassa Pént. Dec. 02, 2016 6:58 pm


Oceanos & Tethys


- Valóban. Hosszú ideje talán az első dolog, amiben ténylegesen egyetértünk. Pedig régen szinte mindenben így volt ez... - reagáltam le a szavait, még mindig szorosan ölelve őt és bújva hozzá, az utolsó milliméterig kiélvezve a közelségét. Szánalmas, de igazán csak most döbbentem rá, hogy mennyire is szükségem van rá ahhoz, hogy jól legyek, hogy teljesen egésznek érezhessem magam. Most, hogy a közelsége szinte beterített, megszűnt az a furcsa érzés, a hiánya, amit mindig is éreztem, ha nem volt a közelemben. Immár nem értettem magamat és a tetteim szándékát; hiszen miért is kergettem a más férfiaktól kapott élvezeteket és élményeket, ha Oceanos és az ő érzései voltak azok, amik valaha is számítottak számomra? Egyáltalán... Hogyan bírhattam ennyi ideig ki, külön tőle, ebben a - mások szemében -, legnagyobb kedvességgel sem normálisnak nevezhető életmódban?
Ezek a gondolatok csak még zavarodottabbá tettek, ami a jelen helyzetben nem volt éppen a legjobb, ám próbáltam eltüntetni ezeket az érzelmeket. Csak arra akartam koncentrálni, ami éppen előttem volt, a férjemre, és az őt simogató kezemre, amely még mindig lágyan érintette arcbőrét, holott a könnyek már talán régen leszáradtak róla. Azonban nem zavartattam magam, és ahogy láttam, ő is élvezte a kettőnk között történő, lágyan romantikus fizikai kontaktot. Így hát egy halvány mosollyal folytattam, halkan susogva a szavakat, amelyek következőleg hagyták el ajkamat.
- Nagyon helyes. Pontosan ezt szerettem volna hallani tőled. Ám bár... Ha az ostoba ötlet olyan, ami mindkettőnknek csak jó és örömet okoz, akkor abba nyugodtan beleegyezhetsz. Persze csak miután megbeszéltük, hogy ténylegesen jó-e, és nem csak az én fejemben tűnik annak.
Habár mondandómat egy halk kuncogás követte, kiérezhette belőlük az enyhe fájdalmat, és tudtam, hogy ő is tudta; pontosan mire is gondolok. Mert igen, ez az egész nyitott házasság is ilyen volt, hiszen azt hittem, ez majd mindkettőnknek csak jó lesz. Felpezsdíti a házaséletünket és nem fogunk ráunni egymásra, minden habos-és babos lesz, mint egy gyermekded mesében. De természetesen ez nem így lett. Mindketten eléggé megszenvedtük az elmúlt, hosszú időt, annak köszönhetően, hogy nem kommunikáltunk egymással. Legalábbis nem ebben a témában. Azonban ezentúl, hogy elkerüljük az ehhez hasonló eseteket és ne fusson véglegesen zátonyra a kapcsolatunk, szerettem volna, ha mindent megbeszélünk. Ténylegesen mindent. És az egyelőre még ismeretlen, sokszor bolond és ostoba ötleteimből csak azokat valósítanánk meg, amelyek mindkettőnk számára pozitív élményeket hoznak - szigorúan csak egymással! Ebben az elhatározásomban csak megerősített, amikor meghallottam, hogy úgy szólít, mint régen és amit annyira, de annyira imádtam. Első pillanatban igazán fel sem fogtam, csak pár másodperccel később eset le, amikor már a kezét fogva indultam a hálószoba felé. A boldogság szinte szétfeszített belülről, és tudtam, hogy ez tökéletesen lerí rólam, de nem próbáltam titkolni; előtt úgysem ment volna, ahhoz túlságosan is jól ismert. Az évezredek alatt tökéletesen kiismertük a másikat, ami nem is annyira meglepő - minden egyes mimikájáról tudtam, hogy mit is jelent, vagy éppen mit szeretne közölni, és teste minden egyes milliméterét is ismertem. Nem is jöttem zavarba, amikor félúton elhagyta a csípőjére tekert törölközőt. Rég túl voltunk már azon, hogy ilyenek miatt pirulgassak, mint egy fiatalasszony. És ez volt az egyik tökéletesség a kapcsolatunkban, amit a kalandjaim sosem adhattak meg számomra; hogy mindig teljesen kitárulkozhattunk a másik előtt. Mind testben, mind pedig lélekben. A mai nap egy volt ezek közül az alkalmak közül. Feltártuk vágyainkat és bánatunkat, most pedig - hogy eljött a pihenés ideje -, a testünket is. A helyzet nem volt erotikus töltetű, sokkal inkább meghitt és tudtam, hogy ő is annak látja. Mindketten anyaszült meztelenek voltunk, hiszen nem sokkal azután, hogy beértünk a szobába, lehámoztam magamról a zavaró ruhadarabokat, melyek mindig is akadályoztak a teljes és édes álmok elérésében. S így, teljes valómban ülve az ágy szélén pillantottam rá egy halvány mosollyal arcomon, kinyújtva felé a karomat.
- Gyere, Oceanos! Pihenjünk le, drágám...  

köszöntem a játékot♥ • 624 szó •
Vissza az elejére Go down

Sponsored content
it's my own design





Tárgy: Re: Aegaeus & Thalassa

Vissza az elejére Go down

Aegaeus & Thalassa

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Wicked World :: Off topic :: Lezárt játékok-